- Hogy vagy?

 - Velem minden rendben!

Gyakran elhangzó párbeszéd, amolyan "small talk" két ember között. Előfordulhat felszínes ismeretségben, amikor éppen nem akarunk belemenni az aktuális lelkiállapotunk taglalásába az adott személlyel, vagy akár ha véletlenül összefutunk egy közelebbi baráttal, de a helyzet és az időpont nem alkalmas mélyebb beszélgetésre. Szólhat őszintén, és szólhat arról is, hogy "Neked nem akarok többet mondani magamról." Lehet mögötte valódi derű, és kísérheti kényszeredett mosoly is, ami valójában fájdalmat leplez, de nem akarunk vagy nem tudunk beszélni a fájdalmunkról. Mert vannak élethelyzetek, amikor valami annyira tud fájni, hogy nincsenek rá szavaink, vagy nem bírjuk el azoknak a szavaknak a súlyát, amik belülről visszhangozva is éppen eléggé mardosóak, kimondva pedig egyenesen elviselhetetlennek tűnnek. 

Négy éve, amikor Máté megérkezett a családunkba, annyira fájt, hogy Down-szindrómás, hogy a "Hogy vagy?" kérdésre a legnagyobb jóindulattal is csak az jött ki a számon, hogy "Megvagyok." Igen, megvagyok, létezem, de épp úgy érzem magam, mint akit hátba vágtak egy szívlapáttal, és most pár hétig nem kap levegőt. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy erre a kérdésre még valaha az életben őszintén azt tudjam felelni, hogy "Velem minden rendben." Igen, megvagyok, az élet megy tovább, teszem a dolgom, de kizárt dolog, hogy innentől bármi is rendben legyen, mert született egy Down-szindrómás kisfiam, és már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Ezen túl csak úgy megleszek, de többé soha semmi nem lesz rendben.

Négy év telt el azóta. Próbálok rájönni, hogy mi történt ebben a négy évben, és hogy pontosan mikor is történt az, hogy minden rendben lett. Próbálom keresni azokat a pontokat, amikor a kétségbe esést felváltotta a remény, a szenvedést pedig az öröm. Keresem, de hiába. Valahogy úgy tudnám leírni mindazt, ami történt, hogy a fájdalom egyszerűen kikopott az öröm és a szeretet mellől. Mert ez utóbbi érzések ott voltak az első perctől kezdve, de a fájdalom mellett nagyon nehéz volt megélni őket. 

Ma már egyáltalán nem érzek ebben semmi nehézséget. Nem arról van szó, hogy az életünk giccsesen tökéletessé változott volna. A napjaim néha nehezek, megterhelőek, a gyerekeim olykor idegesítőek (és én is az vagyok számukra), a férjemmel néha napokig nem tudunk érdemben beszélgetni egymással. Mátéval hétköznapi helyzetek is kihívást jelentenek, mint pl. vonatozni egy órát, elintézni a bevásárlást vagy elmenni Leventéért az edzésre. Vannak napok, amikor körbe nézek a lakásban, és nem értem, hogy nézhet így ki, amikor nekem úgy tűnik, hogy tök sokat dolgozom itthon azért, hogy élhető környezetben létezzünk. Szóval nem, nem idilli az életünk. És valahogy mégis minden rendben van... Egészségesek vagyunk. Szeretjük egymást és fontosak vagyunk egymásnak. Van fedél a fejünk felett. Nincsenek filléres anyagi gondjaink. Ha messziről nézem a gyerekeinket, egészen normálisak. Úgy értem, lehet, hogy a törölközőjüket minden áldott nap a szekrényük elé hajítják és az előszobán nem tudok átjutni a szétdobált cipők és iskolatáskák és tornazsákok kavalkádjában, de korukhoz mérten helyén van az eszük, a szívük és az értékrendjük. 

Biciklizem hazafelé az őszi reggeli napsütésben az oviból, és érzem, hogy minden rendben van.

Kimegyek futni a tópartra, és érzem, hogy minden rendben van.

Vezetek hazafelé a Korai Fejlesztőből, és érzem, hogy minden rendben van.

Lefekvés előtt még egyszer betakargatom és megsimogatom sorra a gyerekeket. Elnézem őket álmukban, és érzem, hogy minden rendben van.

Bebújok az ágyba, Máté már ott szuszog. Figyelem, ahogy álmában picit kidugja a nyelvét. Az arcvonásai még most, 4 évesen is egy kicsit kisbabásak. Nézem a mandula vágású szemeit, a kis pisze orrát, a szép vonalú száját. Olyan jó a közelében lenni, nem bírom ki, hogy ne bújjak hozzá. Szétárad bennem a hála és az öröm, hogy éppen nekem jutott ez a csodás, szeretni való kisgyerek. Kicsit olyan ez mint a szerelem: nem tudom megmagyarázni, hogy mitől ilyen jó, de a zsigereimben érzem, hogy ő nekünk rendeltetett. Beszívom az illatát, óvatosan belepuszilok a puha kis tenyérbe. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy minden rendben van.