Én az a fajta ember vagyok, akinek mindig utólag jut eszébe, hogy egy adott helyzetben mit kellett vagy lehetett volna mondania. Ez két dolgot árul el rólam. Az egyik, hogy szoktam utólag gondolkodni bizonyos helyzeteken, ami nem egy olyan trendi "mindfulness" hozzáállás, amilyet sokszor szeretnék magamnak, hiszen ilyenkor egyáltalán nem vagyok a jelenben, sőt, visszatérek egy elmúlt helyzethez, és azon pörög az agyam. Másfelől azt, hogy végre így 40 éves korom tájára megtanultam nem rögtön csípőből tüzelni, ami kifejezetten hasznos tud lenni, ha az embernek egyébként úgy alapból heves a vérmérséklete. Most már inkább hajlamos vagyok elgondolkodni azon, hogy aki valamit mond nekem, amögött mi állhat, "mire gondolt a költő", és ezt hasznosnak érzem, viszont azzal az eredménnyel jár, hogy bizonyos beszélgetések egyszerűen nem történnek meg, mert mire végiggondolom az egészet, az illető már időben és térben is messze jár. 

Tiszta szerencse, hogy itt ez a blog, ahol szépen leírhatom a gondolatban lefolytatott beszélgetéseim tanulságait. Hogy a valós beszélgető partneremhez eljut-e vagy sem, voltaképpen talán nem is lényeges.

Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy a három nagyobb gyerek iskolájában minden tanár, aki a gyerekeim osztályaiban tanít, kifejezetten kedveli Mátét, nagyon nyitottan, érdeklődően állnak hozzá. Tavaly a Down-szindróma világnapján a két nagyobbik osztályába el is látogattunk együtt, mindkét osztályfőnök örült az ötletnek és támogatóak voltak, és a gyerekek is tök cukik voltak. Mégis nemrég, amikor összefutottam az egyik gyerekem egyik tanárával, meglepett, amit mondott.

Az osztályába járó gyerekemet dicsérte éppen, és említette, hogy hallotta, hogy a tesója is milyen ügyes. Majd megjegyezte, hogy "Lám, a sors azért kárpótol engem Mátéért." Aztán hamarosan el is váltunk egymástól, bennem meg ott visszhangzott ez a mondat. 

Igazából egyáltalán nem bántó szándékkal mondta, és ha belegondolok, nem is bántott meg. De utólag azért eltöprengtem... Kell-e nekem bármiféle kárpótlás Mátéért? Ha igen, akkor ezt a testvérei jelentik-e? Kárpótlás-e a három kifejezetten jó képességekkel megáldott gyerekem azért, hogy Máté Down-szindrómás?

Őszintén meglepett ez a felvetés, és gondolom, aki ismer, vagy olvasgatja néha ezt a blogot, ki fogja találni, hogy a válaszom az, hogy semmiféle kárpótlás nem szükséges nekem Máté miatt. Azért nem, mert ő nem egy "káresemény" az életemben. És ez az érzés, hogy minden fárasztó mivoltával együtt ő egy kifejezetten jó esemény számomra, már annyira természetes, hogy még mindig meglep, hogy ezt valaki nem érti. Pedig ami most számomra a napnál is világosabb, az 4 éve, a születésekor számomra sem volt elképzelhető. Amit akkor rossznak hittem, arról mára kiderült, hogy jó. Ami letaglózott, az ma feltölt. Ami akkor sötét színben tűnt fel, az most egyszerűen - különleges. 

Ki kérne kárpótlást az őszinte ölelésekért, a bűnbánó simogatásokért, a nyálas puszikért és azért a nevetésért, ami a szívem legmélyéről is elűz minden rosszat? Ki kérne kárpótlást az egyenletes szuszogásért, ahogy alszik mellettem, az örömért, ami felragyog az arcán, amikor újra találkozunk, minden áldott nap, amikor az oviba megyek érte, vagy akkor is, ha csak fél órára ugrottam el itthonról? Kinek kell kárpótlás az apró lépésekért, amiben a fejlődése mérhető? Hogyan lehetne kárpótolni engem a büszkeségért, amit érzek, amikor látom, hogy milyen klasszul helytáll az oviban, vagy ahogy elnézem, ahogyan a tesóival játszik? És milyen kárpótlás illetne engem azért a végtelen gyengédségért és odafigyelésért, ahogyan a testvérei bánnak vele? Vagy azért, amikor a tesói (igen, a kiskamaszok is) azért versenyeznek, hogy aznap kivel aludjon?

Máté olyan útra vitt bennünket, amire nem voltunk felkészülve. Kicsit olyan az egész, mint letérni az erdőben a turistajelzésről: elsőre ijesztő, azt sem tudod, hol vagy, és azt hiszed, veszedelmek várnak rád, mert ismeretlen terepre tévedtél. Aztán kiderül, hogy sosem látott gyönyörűségek között vezet ez az ismeretlen ösvény, amit nem fog látni senki, aki a jelzett úton halad. De ezen az úton meg lehet tanulni tisztelni a másik embert, akkor is, ha nem átlagos, kinyitni a szívünket olyanok felé, akiktől korábban talán elfordultunk volna. Meg lehet tanulni hálásnak lenni kis és nagy adományokért. Közhely pl., hogy milyen fontos az egészség az ember életében, de én azóta tudok a szívem mélyéből nap mint nap hálát adni érte, amióta Máté van nekünk. Ez olyan, amit nem tanítanak meg sem könyvek, sem jól hangzó Coelho-idézetek, amikbe belefut az ember a Facebookon. Ezeket a tapasztalat tanítja, és ez nekem Mátéval jött. Megtanultam (illetve inkább tanulok...) kiállni a magam és a gyerekeim érdekeiért akár "tekintélyszemélyek" ellenében is. És végül, de nem utolsó sorban megtanultam sokkal de sokkal jobban értékelni a kávét :D

Mert nem tagadom, hogy ez az út fárasztó. Sokkal fárasztóbb, mint a turistajelzésen haladni. És én még nem is panaszkodhatok, mert egyrészt Máté testileg egészséges, másrészt elég sok külső támogatást kapok a nehézségek leküzdéséhez. Valamint szerintem - és ezt most önteltség nélkül mondhatom - mire Máté megérkezett hozzánk, már kialakult egy csomó belső erőforrásom, megküzdései stratégiám és szilárd hitem, amik mind segítették azt, hogy mára jól legyek, és ne érezzem magam Máté miatt kárpótolandónak. És bizony még így is fárasztó. És ha kárpótlásra nincs is szükségem, pihenésre annál inkább, és azt, hogy mostanra őszinte tud lenni a mosolyom, nem kis részben annak is köszönhetem, hogy egyrészt a környezetem biztosítja számomra a pihenés lehetőségét, másrészt nekem magamnak megvan erre a belső engedélyem.

Mindamellett ha már a testvéreknél tartunk, ha kárpótlásként nem is funkcionálnak, az valószínű, hogy megkönnyítik számomra a helyzetet. Megkönnyítették az első, gyászolós időszakot, mert hazaérve a szülés után a kórházból, egyből várt a nagycsaládos "nagyüzem", és a gyerekek nyüzsgése egyszerűen esélyt sem hagyott arra, hogy elsüllyedjek a bánatban. A puszta létükkel emlékeztettek arra, hogy az élet nem állt meg, visszahúzták a két lábamat a talajra, és a gyermeki létükkel mosolyt tudtak csalni az arcomra egy olyan időszakban, amikor nélkülük talán csak sírni tudtam volna. Megkönnyítik az életemet azzal is, hogy egyszerűen könnyebb elfogadni, hogy a 4 gyerek közül nem Máté lesz az agysebész, mert arra ott van a másik három (feltéve, hogy agysebészek szeretnének lenni). És megkönnyítik majd egyszer azt is, hogy itt hagyjam ezt a világot, és benne Mátét, mert tudom, hogy hárman vannak rá, hogy kézen fogják őt, amikor mi Gáborral majd ellovagolunk az örök vadászmezőkre.