Ma nagyon kalandosra sikerült a napunk, pedig csak egy átlagos csütörtöknek indult.
A tanév végéhez közeledve a Korai Fejlesztőben mindig van egy évzáró "buli", amikor a csoportfoglalkozás után ott maradunk egy kicsit enni-inni, beszélgetni. Az évzáró buli ma kis híján lét-záró buli lett Máténak, amikor egy torkán akadt falattól hirtelen fuldokolni kezdett. Először csak fuldokolva köhögött, aztán már kezdett lilás-szürkébe fordulni a színe. Ekkor a gyógypedagógusa felkapta, fejjel lefelé fordította, én meg ütlegeltem a hátát és próbáltam kipiszkálni a torkából a beszorult perecdarabkát. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de aztán kiköhögte valahogy, ami beszorult, és hamarosan jobban is lett, bár ő maga is nagyon meg volt szeppenve az eset után. Ezúton is hálás köszönetem Áginak, mert ugyan a gyógypedagógus egy segítő foglalkozás, de az életmentés valószínűleg nincs benne a munkaköri leírásában...
A sors (vagy Isten) azonban nem csak rossz lapokat osztott nekünk mára, a nagy ijedelem után egy szívmelengető epizóddal ajándékozott meg. Miután hazáig álltam a vonaton, kicsit elfáradva érkeztem az ominózus felüljáróhoz a vasútállomáson. Kicsatoltam Mátét a babakocsiból, gondoltam, még mindig jobb lesz az átkelésre noszogatni, mint felcipelni babakocsistól. Épp ekkor ért oda pár munkásruhás, sötét bőrű, valószínűleg cigány származású fickó, akik szintén ezzel a vonattal érkeztek. Egyből megkérdezték, hogy segíthetnek-e felvinni a gyereket. Én alapvetően bízom az emberekben, meg nem is valószínű, hogy valaki elrabolna egy Down-szindrómás gyereket az állomáson, úgyhogy köszönettel vettem, hogy az egyik férfi felcipelte a kis sószsákot a felüljáró tetejére. Ő meg csak annyit mondott: "Nekem is van gyerekem..."
Néha ilyen egyszerű tud lenni a találkozás az emberek között...
A képen már itthon a kertben, kölesgolót falatozva - ezúttal életveszély nélkül :)
