Vannak jobbnál jobb félkész bejegyzéseim, de gondoltam, most inkább megosztom veletek, milyen kihívásokkal nézünk szembe itthon az iskola- és óvodamentes napjainkon.

Az első és legfontosabb kihívás én magam vagyok a családom számára. Egyértelmű, hogy a helyzet, amibe kerültünk, mindenkinek új, sok változást hoz az életünkbe, és nagy rugalmasságot igényel(ne) a kezelése mindenki részéről. Én igyekszem is, ahogy tőlem telik, hogy kézben tartsam a folyamatokat, de újra és újra szembesülnöm kell a saját korlátaimmal, és ez nem esik jól. 

Bizony, az elmúlt két napban szembesülnöm kellett vele, hogy nekem kihívást jelent ellátni a a megnövekedett háztartási feladatokat, miközben próbálok informálódni a gyerekek "tantermen kívüli online digitális oktatása" kapcsán, majd a kapott információk alapján el is végezni a feladatokat, vagy a nagyobbak esetében szükség esetén segítséget nyújtani az elvégzésükben. Hamar rájöttünk, hogy a digitális oktatásból a szó valódi értelmében egyelőre nem lesz (szinte) semmi. Én legalábbis digitális oktatás alatt azt érteném, hogy valamilyen online formában feldolgozzák a tanárok a tananyagot - lehet ez videó, ppt, hanganyag vagy bármi, aztán esetleg szintén valamilyen interaktív formában lesz belőle valamiféle feladat a gyerekeknek. Nem tudom, hogy ez most csak a kezdeti nehézségeknek, a hirtelen jött helyzetnek közönhető, vagy ne is számítsunk másra az elkövetkező hetekben (hónapokban???), de egyelőre a három iskolás gyerekemnek egyetlen tanárától jött valami ilyesmi. Mindenhonnan máshonnan csak oldalszámok és feladatok, esetleg "oldd meg - fotózd le - küldd vissza" típusú házi feladatok vagy fénymásolt gyakorló lapok. Én mondjuk ezért egy percig nem hibáztatom a tanárokat, nem lehet egyik pillanatról a másikra ilyen drasztikus változásokat ennél jobban menedzselni, viszont lássuk be, ez a fajta "távoktatás" elég nagy terheket ró a szülőkre. És akkor még nem beszéltünk szerencsétlen gyerekes pedagógusokról, akiknek egyszerre kell ugyanezt csinálni, mint nekem, plusz előállítani hipp-hopp a digitális tananyagok tömegét... Nem tudom, kinek rosszabb most, nekik, vagy az egészségügyi dolgozóknak, szerintem fej-fej mellett haladnak...  Nálunk szerencsés a helyzet, mert én még mindig nem dolgozom munkahelyen, így főállásban tudom végezni ezt a két feladatkört (háztartás plusz oktatás), és így legalábbis még nem estünk teljesen szét, még ha nem is érzem magam túl profinak ebben a helyzetben. Elképzelésem sincs, hogy hogy csinálják ezt azok, akiknek dolgozni kell járni. Persze van, ahol létezik home-office is, csak én valahogy nem nagyon láttam ez elmúlt két napban azokat a szabad órákat, amikor leülhettem volna zavartalanul végezni a munkámat a munkahelyem számára, már ha lenne ilyen. Szóval elismerésem minden szülőnek, akinek most egyerre három fronton kellene helyt állni, nekem kettőn is nehezen megy.

És itt jutottunk el oda, hogy miért is vagyok én kihívás a saját családom számára. Van egy nagyon utálatos működés módom, amiről többé-kevésbé már leszoktam az elmúlt években, de most valahogy gyorsabban kiújult, mint a lumbágó melegfront idején. Ez pedig az, hogy egyrészt utálom magam, ha nem vagyok képes jól teljesíteni egy helyzetben, másrészt hajlamos vagyok elképzelni, hogy mindenki másnak ez sokkal jobban megy, mint nekem. És ilyenkor az engem érő ingerekből különös szimattal találom meg azokat, amik ezt a feltevésemet alátámasztják. Például egy fél napot rágtam magam azon, hogy van egy nagyon kedves sorstárs anyuka, szintén 4 gyerekkel, csak neki a harmadik gyermeke Down-szindrómás, a negyedik pedig csecsemő, úgyhogy lássuk be, hozzám képest nehezített pályán mozog. Na ez az anyuka most indított egy blogot arról, hogy ők hogyan kezelik ezt a helyzetet. Közzéteszi pl. a napi reggeli áhítatuk témáját a gyerekekkel, és amit eddig olvastam, az tök jó! És mit csinálok erre én? Rákezdek magamban, hogy "Basszus, milyen profi, én meg napok óta az Útmutatóba se tudtam belenézni, és az is 40 percembe telt legalább, hogy egy heti menü tervet összeírjak a gyerekekkel..." Továbbá: "Atyaég, hogy csinálják ezt azok, akik még dolgoznak is, én meg így is alig bírom tartani a lépést, hogy lehetek ilyen béna..." Vagy esetleg "Anyám, két napja nem hajtogattam össze a kimosott ruhát, megint mennyi összejött, hihetetlen, hogy még ennyire se vagyok képes..." esetleg: "Mátéval kéne csinálni a logopédia gyakorlatokat, miattam nem tanul meg beszélni ez a gyerek sosem..." Szóval ilyeneket modogattam magamnak egy darabig, és csodálkoztam, hogy mitől is vagyok vacakul. Pedig hát ettől. Magamtól vagyok vacakul, hogy ilyeneket mondogatok magamnak. Úgyhogy ma elhatároztam, hogy abbahagyom ezt. Olyan szinten tudom vele lehúzni saját magamat, hogy az valami rémisztő. Nem mondom többet. Tök mindegy, hogy másnak hogy megy, én én vagyok, ennyire futja a képességeimből, az energiámból, és nem visz előre, ha belül szidom magam mindazért, amire nem vagyok képes az aktuális pillanatban. Nagy levegő, arccal előre!

Máté egyébként az egyetlen gyerekem, aki nagyonis fájlalta, hogy kimarad az intézményi oktatás és nevelés folyamatából, mert neki az intézményi oktatás és nevelés az imádott oviját és az imádott Korai Fejlesztőt jelenti, és nagyon elkámpicsorodott, amikor elmondtam neki, hogy most hosszú ideig nem mehetünk egyik helyre sem. A többiek inkább egy érdekes kalandként élik meg egyelőre, bár szerintem hamar el fog jönni az idő, amikor nekik is hiányozni kezd a suli, és elunják a magányos órákat az íróasztaluk mellett. 

Mindemellett próbálom keresni a helyzet pozitív hozadékait is: nincs az állandó rohangálás, a "Siess már! Induljunk! Elkésünk! Hol a cuccod?". A cuccok itt vannak, és itthonról nem lehet elkésni :) Egyrészt a délutáni elfoglaltságok hiánya, másrészt a tananyag gyorsabb feldolgozása miatt több a szabad időnk, kevesebb a stressz a gyerekek számára, és amint beáll egy rendszer a napjainkban és a tananyag megszerzésében, szerintem kifejezetten élvezetes elfoglaltságokat is tudunk majd találni. Egyelőre még megyünk futni, bringázni, sétálni, dolgozni a telekre, sőt, a hétvégén még a játszóra is kimerészkedtünk egy órára. Ott készült Mátéról ez a kép. Azóta a játszót már lezárták, de Máté mosolya maradt :)