Töredelmesen bevallom, nem vagyok az a klasszikus háztartásbeli anyuka, akinél mindig ragyog a lakás (szoktam takarítani, de teljesen hiába), minden nap változatos és egészséges táplálékkal örvendezteti meg a családot (a család nagyobbik része nem örvend az egészséges tápláléknak), és minden délután süteményillat lengi be a lakást (amióta ezt a házat béreljük, nem tudok megbarátkozni a labilis idegrendszerű gázsütővel, ami vagy nem süt, vagy pikk-pakk eléget bármit). Van azonban az évnek egy időszaka, amikor előtör belőlem a giccsre való hajlam, és én nem állok ellen. Bizony, advent idején teleaggatom a lakást díszekkel, fényfüzérekkel, lefújom az ablakot műhóval, hiszek a Mikulásban, és egyéb irracionális dolgokat művelek. Igyekszem ezt az időszakot a gyerekeim számára is különlegessé tenni, és bár a klasszikus ablaknyitogatós-csokis adventi naptárunk sosem volt, mindig igyekszem kitalálni valamit, aminek segítségével ráhangolódhatunk az Ünnepre, és megélhetjük a várakozás örömét.

Tavaly azzal próbálkoztam, hogy minden napra kitaláltunk egy közös családi programot. Ez részben jól is sikerült, a gyerekek a legtöbb dolgot nagyon élvezték, néhányat nem annyira vagy nem mindenki, viszont az adventi lelassulásból semmi sem lett, sőt, éppen ellenkezőleg hatott a dolog. Nekem minden nap plusz szervezést, előkészületet, beszerzést igényelt az aznapi program előkészítése, ráadásul a délutáni elfoglaltságok miatt hétköznap sokszor nehéz is volt olyan idősávot találni, amikor megvalósíthattuk az ötleteinket.

Idén azt gondoltam ki, hogy közös programként megcsinálunk együtt egy óriási adventi színezőt, amin minden nap a kép egy-egy részletét lehet kiszínezni. Nem nagy baj, ha egy-egy nap nem mindenki színez, rugalmasan lehet kezelni a dolgot. Persze a gyerekeim képesek ezen is villámgyorsan összeveszni ("Ne nyúlkáljál már ide!" "Vidd innen a kezed!" "Ne lökdössél!" "Ne olyan színűre!" "Kimentél a vonalból!" "Hová tetted a filctoll kupakját?!" "Én akartam azzal a pirossal!") - nem is tudom, miért gondoltam, hogy pont ezen majd jól nem fognak veszekedni... Mindegy, azért a színező készül, és talán - ismétlem: TALÁN - nem fog miatta vér folyni karácsonyig... 

A másik ötletemet a kiskamaszok kedvéért "Karácsony Challenge"-nek neveztem el, és az a lényege, hogy december 1-től 24-ig minden nap mindenkinek ki kell választania a családból valakit, akivel tesz valami kedveset. Ezt lehet titkosan és nyíltan is, azaz lehet, hogy mondjuk becsempészünk valakinek az asztalára valami édességet, de az is lehet, hogy átvállalunk tőle valamit, amit neki kellene megcsinálnia. Szóval mindegy, hogy titkos vagy nem, de napi egy extra kedveskedést teljesíteni kell mindenkinek. Egy cédulára felírjuk, hogy aznap mi volt a kedvességünk (kitől, kinek és mi volt az), bedobjuk egy borítékba, és 24-én majd elolvassuk az összeset. Ami titkos volt, arról kiderül, hogy kitől kaptuk, ami nem, arra meg egyszerűen jó lesz visszaemlékezni. Férj persze a maga mérnöki módján egyből le akarta szabályozni a teljes folyamatot, a gyerekek újabb és újabb szabályokat akartak alkotni, de ezúttal nem engedtem a demokráciának (és a bürokrácia elharapózásának sem), így végül Férj is beérte annyival, hogy a cédulákra Excelben alkotott egy sablont, amit aztán kinyomtatott mindenki számára a megfelelő számban :) 

Aznap, amikor kiötlöttem a Karácsony Challenge-et, az oviból hazafelé jövet kicsit sajnálgatni támadt kedvem önmagam, és azon vekengtem, hogy milyen kár, hogy Mátét ebbe a játékba nem lehet bevonni. Mert egy átlagos 4 éves gyerek már biztosan értené, és a maga módján meg is próbálna kedveskedni a többieknek, még ha esetleg a megvalósításban kellene is neki némi segítség. De Máténál nem láttam arra esélyt, hogy megértse a dolog lényegét, és minden nap legyen is valami ötlete a kedveskedésre. 

Aztán hirtelen rájöttem, hogy mekkora egy idióta vagyok... Hát itt van egy gyerek, aki az év 365 napján (szökőévben egyenesen 366!) kedves a körülötte lévőkkel. Ha valaki sír, ő az első, aki zsebkendőért szalad és megvigasztalja. Mindegy, hogy 3 napra megyek el itthonról, vagy egy órára, amikor hazaérek, ugyanolyan kitörő örömmel fogad minden alkalommal. Mikor már harmadszor kérem a nagyokat, hogy pakolják el a szekrényükbe az összehajtott ruháikat, Máté egyszer csak fogja magát, felnyalábolja a ruhákat és viszi a szekrénybe. Mindig készségesen segít bárkinek, és olyan kevés elég neki ahhoz, hogy felszabadultan nevessen! A jókedve pedig mindig ragadós, még olyankor is elűzi a bosszúságomat, amikor a rosszcsontkodása miatt már negyed órája képtelenek vagyunk elhagyni az óvoda épületét... Szóval itt van ez a kisfiú, akiben összegyűlt a jóság, a kedvesség, az öröm és a szeretet esszenciája, aki a családból talán a leginkább képes megvalósítani valamit az advent szellemiségéből, én meg azon nyavalygok, hogy nem tudom bevonni a játékunkba... 

Néha felmerül bennem, hogy valójában nem is Máténak van eggyel több kromoszómája, hanem nekünk van eggyel kevesebb.

Nem vagyok egy nagy DYI királynő, de ez a fenyőfa az én ötletem alapján, családi kivitelezésben született. Kicsit rusztikus lett, de annyi baj legyen :) A rénszarvasfejet és a Mikulás-fejet Mátéval készítettük a Korai Fejlesztőben.