Akár bevalljuk magunknak, akár nem, sok szülő fejében megfordul, hogy nem olyannak képzelte a családi életet, mint amilyennek a mindennapokban bizonyul. Szerintem alapvetően sokan indulunk úgy neki a családalapításnak, hogy majd mi jobban csináljuk, mint anno a szüleink vagy a szomszéd Mariska néni, és ettől aztán a mi családunk az igazán minimum tökéletes lesz. Aztán jön a realitás, és hamar kiderül, hogy nem lesz az. Még ha sikerülne is a származási családunkból hozott minden jót megtartani, és minden rosszat kikukázni, és ahelyett valami nagyon épületeset megvalósítani, kiderül, hogy ez a család nem az a család, és a recept sajnos nem ilyen egyszerű. (Nem mintha amúgy egyszerű lenne a hozott mintákat felülírni, mert ehhez szerintem kell vagy 50 év kemény önismereti munka, addigra meg leginkább már késő nekilátni a családalapításnak, de ebbe most nem is megyek bele ennél jobban.)

Én magam viszonylag nyitott szülőnek tartom magam abból a szempontból, hogy mennyire voltak konkrét elképzeléseim a gyerekeimmel kapcsolatban, mielőtt megszülettek volna. Abban mondjuk mindig is biztos voltam, hogy szeretnék gyereket, és alapvetően nagycsaládban gondolkodtam, de úgy voltam vele, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, legyen két gyerekünk, aztán meglátjuk, akarunk-e még többet. Mint a mellékelt ábra mutatja, akartunk, pedig addigra azért már bőven kiderült, hogy a kisgyerekes szülői létnek nem minden pillanatában vágtatunk boldogan egy csillámpóni hátán a harmatos mezőn, miközben lágy szellő borzolja rakoncátlan hajtincseinket. 

Na de térjünk vissza oda, hogy ki milyen kimondott vagy kimondatlan elvárásokkal ugrik bele a szülői lét hullámaiba. Van, akinek a fejében egészen konkrét forgatókönyvek futnak a szülés mikéntjétől kezdve a gyermek iskolai előmenetelének állomásain át legalább addig, hogy hány és milyen diplomája lesz majdan a dednek, milyen lesz a házastársa, és hány darab és milyen nemű unokával fogja majd megörvendeztetni őt a megfelelő időben. Na szerintem ők azok a szülők, akiknek a szülés után sürgős pszichológusi segítségre van szükségük, mert kiderül, hogy a gyerek nem olyan nemű lett, mint amilyennek várták. 

Én azért ennyire nem gondoltam el konkrétan, hogy milyenek is lesznek a gyerekek, de persze volt egy csomó dolog, amit evidenciaként kezeltem akkor is, ha akkoriban egyáltalán nem voltam ennek tudatában. Ezen elgondolások egy része nem volt alaptalan, hiszen genetika is van a világon, így aztán várható volt, hogy tőlem meg a férjemtől nem fognak barna szemű, fekete hajú, kreol bőrű gyerekek születni, és hát valóban elég elég sok 50-es naptejet fogyasztunk el minden egyes nyáron... Azt is gondoltuk, hogy úgy általában véve elég okosak lesznek, és minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ez a várakozásunk sem volt teljesen alaptalan, két egyetemi diplomával bíró szülőnek azért jó eséllyel születnek jó képességű gyerekei. Aztán gondoltunk még egy csomó mindent arról is, hogy mennyire lesznek ügyesek, talpraesettek vagy viccesek, és ezek már egészen érdekes kombinációkban jelentkeznek az egyes gyerekeknél, és van egy csomó dolog, amin jól meglepődtünk. Ezek egy részéhez idővel sikerült adaptálódnunk, szépen fogalmazva elfogadni a gyerekeket olyannak, amilyenek, és bevallom, vannak olyan dolgaik is, amik a mai napig konfliktusokat szülnek köztünk. Arról lehetne vitatkozni, hogy az egyes esetekben mi a helyes arányú keverék a gyereknevelésben az elfogadás és  vadhajtások nyesegetése között, de ez a blogbejegyzés biztosan nem alkalmas ennek részletes kifejtésére, úgyhogy inkább csak tényként leszögezem, hogy ez van nálunk.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Máté az a gyerekünk, akinél az elképzeléseink a legkevésbé estek egybe a valósággal. Már ott kezdte a kis huncut, hogy elég sokáig, konkrétan a várandósság harmincvalahányadik hetéig úgy tudtuk, hogy lány. Mondjuk az gyanús lehetett volna, hogy egyáltalán nem voltunk képesek neki semmiféle lánynevet választani, ami nyomban értelmet nyert, amikor kiderült, hogy valójában kisfiú :) Azért ezt a tényt sikerült hamar feldolgoznunk (és ehhez még pszichológus sem kellett), de azt már sokkal nehezebb volt elfogadni, hogy a fent emlegetett genetika Máté esetében nagyobbat csavarintott az életünkön, mint ahogy azt bármikor is képzeltük volna. Amikor megszületett, és megtudtuk, hogy Down-szindrómás, az olyan volt, mint egy arcul csapás. Arcul csapás - szívlapáttal. Erről többször írtam már korábban, hogy úgy éreztük, hirtelen darabokra hullott az életünk, és hát nem, nem ilyen gyereket képzeltünk. Ha belegondolok, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy én egyáltalán valamilyen gyereket képzeltem, mert addig azt gondoltam, hogy úgy fogadom őket, ahogyan vannak. Na itt aztán kiderült, hogy igen, elvileg elfogadtam a bármilyen gyereket is, de azért volt ennek egy cseppet sem tudatos kerete, amit evidenciaként kezeltem, és ami most nagy hirtelen kiviláglott. Mert Máté eléggé kívül esett ezeken a kereteken. 

És ha eddig nem is képzeltem el előre semmi különöset a gyerekeim kapcsán, ezen a ponton bizony kétségbeesésemben képzelegni kezdtem. Bár ott volt a karomban egy hús-vér csecsemő, pontosan ugyanazokkal az igényekkel és skillekkel, mint az összes többi gyerekemnek volt újszülött korában, én jól elkezdtem elképzelni ennek a gyereknek és a mi családunknak egy igen-igen pocsék életet. Lehet, hogy le sem kellene írnom, miket gondoltam, mert utólag kicsit szégyellem, hogy ennyire keveset tudtam, viszont ilyen sok sz@rságot képzeltem a Down-szindrómás emberekről. Legyen elég annyi, hogy a kép, amit magam elé vetítettem, lesújtó volt, és messze rosszabb annál, mint amit végül az elmúlt 6 és fél évben megtapasztaltam. 

Mostanra Máté bebizonyította, hogy nyugodtan feljebb tehetem számára a mércét a kis korlátolt fejemben. Hozzáteszem, nem tudja azt és úgy mindenben, mint egy átlagos genetikájú ennyi idős gyerek. De túlteljesít mindent, amit az első napokban képzeltem róla. 

Mert nem képzeltem, hogy ennyi idős korára összefüggően, mondatokban fog beszélni, olykor számomra is meglepő dolgok iránt érdeklődve. Nemrégiben pl. el kellett neki magyaráznom, hogy hogyan csinálják az áramot az erőműben, majd felsorolt magától egy csomó olyan eszközt, ami árammal működik. Nem képzeltem, hogy ennyire fogékony lesz a humorra, pedig a kis antennáival nemcsak hogy egyből értelmezi a finoman humoros megjegyzések többlettartalmát, de neki magának is saját humora van, amit nem fél használni :) Nem képzeltem azt sem, hogy olyannyira stabil lesz a szobatisztasága, hogy az úszás alatt a medencéből is kikéredzkedik, ha pisilnie kell - szerintem nem akarunk belegondolni, hogy hány, egyébként ép értelmű, felnőtt honfitársunk nem veszi erre a fáradságot a strandolás során... :) És remélem, a szemfüles olvasóknak feltűnt az előző mondatban, hogy bizony úszásórákra is jár ez a fiatalember. Merthogy jár, és azt sem képzeltem róla korábban, hogy ilyen bátran fogja belevetni magát a vízbe a medence széléről, és hogy végtelen számú vízijátékot fog fölhozni a tanmedence aljáról, és hogy többé-kevésbé követni fogja az oktató instrukcióit a 45 perces foglalkozás alatt, holott annyira imádja a vizet, hogy egy medencében feladatokat teljesíteni önfeledt pancsolás helyett különösen nagy kihívás neki! (Hogy az oktatóknak mekkora kihívás a mi kis speciális minicsoportunkat 45 percen keresztül gyakorlatok végrehajtására rábírni, arra most nem is térek ki, de muszáj itt elmondanom, hogy mennyire csodálom őket ezért, és milyen hálás vagyok a türelmükért és a kitartásukért.) Nem képzeltem Mátéról azt sem, hogy végig fogja csinálni a 60 perces ovis tornát - és hát nem is mindig csinálja végig, az igaz, de amikor végigcsinálja, akkor belead apait-anyait. És mostanra még a foghíjas megjelenéseink ellenére is látszik a fejlődés, mert tud egyebek közt szlalomozva futni, páros lábbal elég nagyot ugrani, valamennyire labdát pattogtatni és egy csomó minden olyan apróságot, amihez szeptemberben még nem sokat konyított. 

És most - bár tudom, hogy hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, de azért figyeljetek, mert TÁDÁÁÁÁM: megtanult kétkerekű biciklivel biciklizni! Igen, pótkerék nélkül, igen, egyedül elindul és megáll, és 5 nappal azután, hogy az első métereit önállóan megtette, kijelentette, hogy ő terepen akar menni, és már terepen is megy, és olykor szép nagyokat zakózik is ott a terepen, de ez még mindig nem elég neki, mert most meg akar tanulni farolni! 

Hát ilyen is tud lenni az, amikor az ember gyereke nem olyan lesz, mint amilyet elképzelt :)

Ui., amit csak feketeöves spiri-ezo olvasóim és időutazós filmek rajongói olvassanak el: Én az utóbbi években olyan sokszor kívántam, hogy bárcsak valaki megmutatta volna nekem mindezeket azokban a nehéz napokban, amik Máté születése után ránk köszöntöttek. Minden ilyen alkalommal üzenek az akkori énemnek, és elmondom neki, hogy ne aggódjon, minden oké lesz, sokkal okébb, mint ahogy ott és akkor gondolta. És bár bizonyítékaim nincsenek erre, de lehet, hogy végülis célba érnek ezek az üzenetek, mert tény, hogy akkor pár nap alatt elapadtak a könnyeim, és egészen hamar tudtam örülni Máténak, mint kisbabának, és egészen hamar abbahagytam a képzelgést mindarról, amit rossznak hittem, hogy beengedjem az életembe mindazt, ami jó.