Messziről indítom ezt a posztot, mert napok óta nem hagy nyugodni ez a kérdéskör.
Egy szüléssel kapcsolatos Facebook-oldalon jött szembe velem egy bejegyzés. A képen egy erősen túlsúlyos várandós nő áll fehérneműben, a kép alatt pedig az ő vallomása olvasható annak kapcsán, hogy milyen nehéz túlsúlyosként megélni a várandósságot. A poszt egy része arról szól, hogy milyen rossz érzések kapcsolódnak hozzá, mennyire sok az előítélet egy túlsúlyos várandós nővel kapcsolatban, másrészt azt bizonygatja, hogy igenis a túlsúlyos várandósság is ünnepelni való, fotózni való, hovatovább egészséges! (Ez utóbbin mondjuk kiakadtam, azért a tények makacs dolgok, és nem kérdés, hogy a jelentős túlsúly az anyára és a babára nézve is komoly kockázatokat rejt magában.) Ezen a vallomáson keresztül próbálja biztatni a hozzá hasonló nőket, hogy igenis szépek, szép a pocakjuk még akkor is, ha kövérek.
Olyan posztokba is rendszeresen belefutok, amik arról szólnak, hogy a szülés után megváltozott női test milyen szép a maga változásaival együtt. Hogy szép a császáros heg, szépek a terhességi csíkok, szép a megereszkedett mell. Szép azért, mert egy gyermek világrahozatalának nyomait viseli. Bevallom, egy kicsit még hízelegtek is ezek a megnyilvánulások, mert négy gyerek kihordása, megszülése és szoptatása az én testemen is nyomot hagyott. Mindenkit megkímélek (vagy megfosztok) attól az élménytől, hogy fotókat tegyek közzé ezekről a változásokról, de nyugodtan elhihetitek, hogy nem nézek ki úgy, mint 20 éves koromban.
Mindeközben pedig azt éreztem, hogy nekem ebben valami nem stimmel. Mégpedig az, hogy számomra mindezek, amikről fentebb írtam, nem szépek. Nem tudom szépnek látni az erősen elhízott testet (és itt most ne 10-20 kiló feleslegre gondoljatok), vagy a ráncos bőrt a saját hasamon. (Mellesleg megjegyzem, hogy ugyanúgy nem tudom szépnek látni a testépítők testét sem, számomra inkább visszataszító az extrém mennyiségű, végletekig szálkásított izomzat.). És azon gondolkoztam, hogy akkor most velem valami baj van? Négy gyerekes anyaként, dúlaként, gyermekágyi segítőként az ítélkezés-mentesség a minimum, ami elvárható lenne tőlem, én meg nem látok szépnek mindenkit úgy, ahogy van?
Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is velem van a baj. Mert az még nem ítélkezés, ha valamire azt mondom, hogy az számomra nem szép. A baj azzal van, hogy a szépség a mi kultúránkban nem egyszerűen esztétikai kategória. Amikor olvastam annak a fenti kismamának a posztját, az volt az érzésem, hogy az egész írásban azt próbálja bizonygatni, hogy a túlsúlya ellenére ő egy értékes ember. A baj szerintem azzal van, hogy ezt kell bizonygatni. Mert a szépség nem egyenlő azzal, hogy valaki szerethető, elfogadható, tiszteletre vagy elismerésre méltó, egészséges, boldog, sugárzó, sikeres. És a szépség hiánya nem egyenlő ezen értékek hiányával. A szépség nem több, mint egy erősen szubjektív esztétikai kategória. Viszont olyan világban élünk, ahol a szépséghez egy csomó más, valójában attól teljesen független értéket kapcsolunk. Tévúton vagyunk, amikor arról akarunk meggyőzni bárkit is, hogy a vékonyság vagy a kövérség, az ősz haj vagy a festett, a feszes cickók vagy a megereszkedettek vagy a szilikonnal kitöltöttek a szépek. Valójában mindenki azt tart szépnek, amit akar. Amikor Petőfi megírta az Alföld című versét, akkor sem rontottak neki a Kárpátok Becsületét Védelmező Egyesület tagjai, hogy ez diszkriminatív, azonnal vonja vissza minden Kárpátok-szégyenítő állítását, és becstelen minden kiadó, aki ezt a gyalázkodó szennyet nyomtatásra szánja. Nem kell utálnom Petőfit az egész költészetével együtt, mert az ő szívének az Alföld a kedves. Petőfinek az Alföld szép, nekem meg a hegy – ennyi, nem több. És ugyanúgy, ahogy az Alföldre is elmegyek nyaralni, ha úgy adódik, és ott is jól érzem magam, szerethetek olyan embereket, akik számomra nem szépek. És akit nem kimondottan szeretek, mert nem vagyunk olyan közeli kapcsolatban, azt is kedvelhetem, nagyra tarthatom, elfogadhatom olyannak, amilyen. Egyáltalán nem is kell foglalkoznom azzal, hogy szép-e vagy sem, mert ez a kapcsolatunk szempontjából a legkevésbé sem számít. Azt hiszem, ez az, ami közel áll az ítélkezés-mentességhez, nem pedig az, hogy erőszakosan sulykoljuk az általunk értékesnek vélt dolgokról, hogy azok egyszersmind szépek is. Nekem például Picasso képei egy kicsit sem szépek. Ki nem tennék egyet sem a nappalimban, biztosan nem akarnám naphosszat nézegetni. Ezzel együtt nem állítanám, hogy Picasso képeinek nincs művészi értékük, és azt sem mondom, hogy akinek tetszenek, azok mind idióták. A szépség tehát ízlés dolga. Mások tisztelete és elfogadása – szépségüktől függetlenül - azonban nem az, hanem a minimum, amit meg kell adnunk egymásnak.
És most visszakanyarodnék a címhez, hogy akkor most szépek-e a Down-szindrómás emberek vagy nem? Talán ezek után nem nehéz kitalálni a válaszomat: tök mindegy! Először is a Downosok az arcukon felismerhető sajátos jegyek ellenére éppolyan sokfélék, mint az átlagemberek. Vannak köztük, akik kimondottan csinosak, jóképűek, és vannak kevésbé szépek is. Másrészt Máté pajtikái között nekem vannak személyes kedvenceim, és ők nem feltétlenül a legszebb gyerekek. Hogy Máté szép-e nekem, az nem is kérdés. Annyira szép, hogy nem találok rá szavakat! Éppen olyan gyönyörűségesnek látom, mint az összes többi gyerekemet. De nem várom, hogy te is szépnek lásd. Nyugodtan láthatod furcsának, szokatlannak, tőlem akár még csúnyának is láthatod, bár ezt valahogy egyáltalán nem tudom elképzelni, de elméleti síkon azért feltételezhetjük, hogy ez is előfordulhat. Csak azt kérem, hogy akármilyennek is látod őt, vagy bármelyik Down-szindrómás embert, ne ítéld meg annak alapján, amilyennek látod. Ne vond kétségbe az értékeit csak azért, mert számodra furcsa vagy szokatlan. Nyugodtan lépj közelebb, és hagyd, hogy feltáruljanak előtted az ő rejtett értékei. Ha nyitott szívvel közeledsz hozzá, rá fogsz jönni, hogy kár lett volna kihagyni az életedből :)
