Június 28-án reggel fél 7-kor egy félálomban lévő kisfiú első kérdése volt ez hozzám. Kedvesen próbáltam ébresztgetni, de persze mindig az történik, hogy ha alhatnánk, akkor már fél 7-kor kipattan a szeme, amikor meg föl kellene kelni, akkor édesdeden szundít :)

Így volt ez a tábor első napjának reggelén is. Persze én már korábban fölkeltem, összekészítettem a csomagját, meg az izgalomtól nem is nagyon tudtam aludni. Hiszen életében először napközis táborba megy a kisfiam, ráadásul nem is akármilyen táborba, hanem úszótáborba! Afelől nem volt kétségem, hogy imádni fogja a lubickolást. Egy csomó  más kérdés viszont ott zakatolt a fejemben és a szívemben... 

Hónapokkal azelőtt hallottam először a táborról, amit SNI gyerekeknek szervez Tatabányán egy lelkes kis csapat, és azon nyomban jelentkeztem is. Hallatlanul jó érzés volt, hogy ezalkalommal nem kellett Mátéval kapcsolatban magyarázkodnom, csak annyit kérdeztek, hogy mennyi idős, és ennyivel le is tudtuk a jelentkezést. Máténak viszont csak 2 nappal a tábor kezdete előtt szóltam, lehet, hogy még így is korán volt, mert onnantól kezdve óránként akart elindulni az úszótáborba :) Mégis gondoltam, hogy fel kell készítenem rá, hogy nélkülem fog ott maradni, hiszen ilyen azelőtt még sosem történt, hogy idegen helyen idegenekre bíztam volna. Az ovis beszoktatás két hétig tartott, voltak kétségeim afelől, hogy most egyáltalán ott marad-e nélkülem. Hétfő reggel azért némi reményre adott okot, hogy amikor ébresztettem, még ki sem nyíltak teljesen a szemei, máris azt kérdezte: "Tábor? Most?" - és amikor mondtam, hogy igen, végre indulhat, akkor azonnal kiugrott az ágyból, és nekikezdett a készülődésnek. 

Amikor megérkeztünk, egyből éreztem, hogy itt biztosan jó helyen lesz. Eleve olyan jó volt látni ezt a különleges kis csoportot, többségében Down-szindrómás gyerekeket, akik a recepciónál gyülekeztek. És legalább olyan jó volt látni a "Mert úszni tudni kell" csapatát is, Rácz Renátóval az élen, akik olyan természetességgel várták őket, mintha mindig is ezt csinálták volna, pedig ez volt az első ilyen különleges táboruk. Máté persze hozta a formáját, amíg kitöltöttem egy A/4-es papírt, azalatt legalább ötször próbált meglépni, úgyhogy nem csodálkoztam volna, ha azt mondják, hogy bocs, de ezt a gyereket így nem tudják vállalni egy fürdő területén. Azonban semmi ilyesmi nem történt, ha kétségbe is estek a fiam láttán, azt megtartották maguknak, Máté pedig végül engedelmesen indult velük, hogy kezdetét vegye élete első táborozós napja.

Én pedig hazafelé indultam, de csak testben, a gondolataim egyfolytában körülötte forogtak. Vajon nem fogok neki hiányozni? Szót fogad majd, vagy a nap folyamán legalább háromszor fogják kihalászni a mély vízből és újra éleszteni? Bekenik alaposan naptejjel? Szólni fog, ha pisilnie kell? Bírni fogja a napot délutáni alvás nélkül? Meg tudja majd értetni magát? Kiborítja a rá vigyázókat, esetleg úgy kapom vissza, hogy holnap már ne hozzam? Azért bizakodtam, hogy a reggeli műsorszáma csak az izgalomnak volt köszönhető, és amúgy is tudom, hogy a rosszalkodását többnyire nekem tartogatja, az oviban pl. sokkal szófógadóbb, de most mégiscsak egy fürdőben hagytam ott egy csapatnyi idegennel, akiket nem csak hogy nem ismer, de akiknek további 13 gyereket is életben kell tartaniuk délután 4-ig...

Szerencsére Anikó személyében volt egy beépített emberem (ő végig ott maradt kísérőként a fiával, aki még pelenkát hord), akivel pár óra elteltével megosztottam a kétségeimet, ő pedig megnyugtatott, hogy minden oké Mátéval. Onnantól kezdve kicsit nyugodtabb voltam, de azért fél 4-re már odaértem a fürdő bejáratához. Egyébként fölöslegesen, mert csak 4-kor kerültek elő, és egy hulla fáradt, de örömtől ragyogó arcú kisfiút kaptam vissza. A felvigyázók egy szóval sem panaszkodtak rá, én pedig innentől kezdve napról napra nyugodtabban bíztam rájuk az én kis izgága porontyomat.

És hogy milyen volt ez az egy hét? Egyetlen szóban összefoglalva: csoda. Gondolkodtam rajta, hogy mitől volt olyan jó érzés minden reggel táborba vinni Mátét? Egyrészt nyilván nagyon pihentető hét volt számomra, hiszen az elmúlt 6 évben nem volt még olyan hét, hogy ennyit lett volna valaki mással. Az oviban csak ebédig szokott lenni, egyébként pedig egy-két órára is nehezen bízom másra az apján kívül, mert tudom, hogy eléggé oda kell rá figyelni, és komoly ok nélkül nem szívesen kérek senkitől ilyen szívességet. Szóval az egyik oldala az én saját önzésem volt. De volt itt még valami más is, ami sokkal fontosabb volt, mint az, hogy én szusszanhattam egy kicsit. Mégpedig az a végtelenül nyitott, szeretetteljes hozzáállás, amit a szervezők részéről az első pillanattól kezdve tapasztaltam. Tudom, hogy nagyon fárasztó lehetett nekik ez az egy hét, mégis a mosolyuk ugyanolyan őszintén kedves volt délután 4-kor, mint reggel, és másnap ugyanolyan örömmel és lelkesen fogadták őket, mint előző nap. Máté pedig minden reggel vidáman pacsizott és ölelkezett velük, ami után kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a kedvesség a nap folyamán is velük marad. 

Az már csak hab volt a tortán, hogy időközben szereztek támogatókat is a táborhoz, és így az összes résztvevő számára ingyenessé tudták tenni ezt az egy hetet, miközben az értékét pénzben nem is lehet kifejezni :) Mert nemcsak a gyerekeknek nyújtottak élményeket, de talán egy kicsit közelebb is hozták őket a fürdő vendégeihez, sőt, még kirándulni is elvitték őket az utolsó napon! Mindemellett még arra is volt energiájuk, hogy táncot tanítsanak nekik - amit egyébként Máté kérésre azóta is bármikor, bárkinek előad, még zene sem kell hozzá :)

A tábor végére már csak egyetlen kérdésem maradt: Lesz jövőre is? Mi mindenképpen visszajönnénk, ha másért nem, akkor azért, mert a pillangóúszást még kicsit tökéletesíteni kell ;)

Máté Renátóval - Fotó: Halwax Réka

Még csak 6 éves, de már most nála a kormány :) - Fotó: Halwax Réka