Nincs olyan gyereknevelési szakirodalom, ami ne hívná fel a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a gyerekkel kettesben, kizárólag rá figyelve eltöltött idő a szülő-gyerek kapcsolat építése szempontjából. És sajnos olyan szakirodalom sincs, amihez egy titkos mellékletben heti néhány plusz órát adnak ajándékba a nemes cél megvalósítására... Két gyerekig még viszonylag egyszerűen megoldható a dolog (legalábbis a két szülős családban): a család egyszerűen ketté válik, egyik gyerek az egyik szülővel, a másik a másikkal, és máris mindenkinek jó lesz. Persze már két gyerek is össze tud veszni azon, hogy ki melyik szülővel legyen a külön programon, de őszintén szólva én örülnék, ha ez lenne a legnagyobb problémánk a dedikált idők megvalósítása kapcsán. Ebbe a remek modellbe ugyanis már a harmadik gyerek is bezavar, nem is beszélve a negyedikről... Kettőnél több gyerek esetén egyszerre már csak egy gyereknek tud saját idő jutni valamelyik szülővel, és bevallom, rendszeres külső segítség híján nálunk eléggé ritkák azok az alkalmak, amikor viszonylag hosszabb időt (értsd: legalább pár órát) tudunk biztosítani valamelyik gyerekünk számára. Én a magam részéről igyekszem esténként minden gyerekemhez oda bújni egy kicsit (amíg még lehet, mert a kamaszodás mértékét elnézve egy-két éven belül szerintem azt is meg fogom becsülni, ha még az ágyuk szélére oda ülhetek egy picikét...), és ezek a percek jók és fontosak is az egyébként eseménydús hétköznapok sodrásában. De mégis csak percek, és egészen más fajta kapcsolódás tud létrejönni ezekben az esti percekben, mint egy közösen eltöltött délután során. 

Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a gyerekeink gyakran kérnek születésnapjukra vagy névnapjukra valamilyen közös programot az apjukkal vagy velem, és ezeket én is sokkal jobban szeretem, mint ha valamilyen tárgyi ajándékot adnánk, ami a tapasztalatok szerint rövid időn belül úgyis elromlik/elveszik/kinövi a gyerek. Idén Léna is egy anya-lánya napot kért a szülinapjára, és a családunk életének olykor kissé zilált mivoltát jól mutatja, hogy éppen egy hónapot kellett várnia, mire végre meg is tudtuk valósítani. A vágyott program most az volt, hogy nézzünk meg egy filmet 3D-ben a moziban. Nem gondoltam volna, hogy ezért egészen Budapestig kell utaznunk, de egész hétvégén sehol a közelben nem játszottak gyerekeknek való 3D-s filmet. Így aztán vonatra szálltunk, hogy megnézzük együtt az új Oroszlánkirályt.

A nap folyamán itt ért a második meglepetés, amikor rájöttem, hogy 39 év ide vagy oda, nem tudom úgy megnézni az Oroszlánkirályt, hogy ne kelljen elbőgnöm magam legalább kétszer. El is gondolkodtam, hogy kéne csinálni egy terhességi tesztet, mert amikor legutóbb moziban sírva fakadtam egy filmen, akkor éppen a valahányadik gyerekem lakozott a hasamban. De aztán arra gondoltam, hogy végül is ezen a filmen már akkor is sírtam, amikor eredetileg bemutatták, pedig akkor még fogalmilag kizárt volt, hogy ilyesfajta hormonális hatások álljanak a háttérben, úgyhogy megnyugodtam, hogy egyszerűen csak az anyasággal járó hiperérzékenység miatt van, hogy még azt se bírom elviselni, hogy egy kitalált oroszlánkölyöknek elpusztul az apja...

Az első meglepetés pedig még a mozi előtt ért, amikor beültünk egy olasz étterembe, ahol Léna bolognai tésztát kért. Megkóstolta, és az a mondat hagyta el a száját, hogy "Anya, ez csak egy kicsikét rosszabb, mint a tiéd!" Hadd ne mondjam, hogy mekkora bók ez egy egyre élesebb nyelvű kiskamasz szájából :) Úgyhogy az anya-lánya napnak tulajdonképpen az lett a vége, hogy Lénának volt szülinapja, mégis én éreztem úgy, hogy ajándékot kaptam tőle :)

Egyébként annak is megvan a maga előnye, ha messzire kell menni egy mozizásért. A vonaton ülve ugyanis legalább volt alkalmam elmondani a lányomnak, hogy bár az az érzésem, hogy kemény éveknek nézünk elébe, amikor jó eséllyel kölcsönösen és napi szinten egymás agyára fogunk menni, azért azt jól jegyezze meg, hogy történjen bármi, én nagyon szeretem őt. Még a bolognai tésztánál is sokkal jobban :)