Azzal kezdem, hogy nálunk a családi fényképek készítése valahogy igen mostoha területe az életnek. Eleve sokan vagyunk, és nehéz bennünket egy képre összeterelni. Ha sikerül is, és van, aki lefényképezzen, akkor kizárt, hogy mindenki egyszerre a kamerába néz, és közben nem pislog. A gyerekek ráadásul egyfolytában mozgásban vannak, így a róluk készült képek többségén csak egy nagy paca látható. Adjuk hozzá azt, hogy a gyerekeink fele utál fényképezkedni, és akkor el lehet képzelni, hogy hány normális családi fotónk van az elmúlt 11 évből.

Nemrégiben úgy alakult, hogy egy régi ismerősömnek én lettem a dúlája. Mivel ő hivatásos fotós, kitaláltam, hogy ne fizessen a szüléskísérésért, hanem oldjuk meg barterben: én megyek a szüléshez, ő cserébe készít egy képsorozatot a családunkról. Nem tudom, mennyire érezte át a helyzet súlyát, de elvállalta :)

Szoktam látni a Facebookon csodás családi fotókat, ahol mindenki ragyogóan mosolyog a kamerába, és süt a képekről a családi idill. Ez nálunk is majdnem így történt, csak nálunk a családi dili süt a képekről, ami csak pár betűnyi eltérés, de a végeredmény elég beszédes...

Készültek például ilyen romantikus képek Férjről és rólam, ahol az együtt töltött 15 év minden meghittsége ott tükröződik az egymásba fonódó tekintetekben:

Ja bocs, nem, csak az látszik, hogy Férj még mindig elég erős ahhoz, hogy ne ejtsen fejre. És eléggé szeret is hozzá :)

Aztán van olyan kép is, amin látszik, hogy Levente mennyire élvezi a fotózást, és ezért édesen mosolyog a fotósra:

Ja bocs, ezen pont az látszik, hogy éppen a búbánatba kívánja az egész családi fotózást...

De nem baj, mert olyan is van, ahol a tündéri Down-szindrómás kisfiú előveszi legbájosabb mosolyát, amivel mindenkinek kedvet csinál ahhoz, hogy ha olyan szerencsétlenül alakult az élete, hogy nem született Down-szindrómás gyereke, akkor nyomban fogadjon egyet örökbe magának:

Hát, majdnem, de legalább megmutatja, hogy ha nagyon akar, tud hülye arcot is vágni.

No de sebaj, mert legalább olyan kép készült, amin a kiskamasz, levetve sündisznó-álarcát, megcsillantja egy pillanatra azt a bensőséges, szeretetteljes viszonyt, ami közte és az édesanyja között húzódik a kamaszkori küzdelmek felszíne alatt:

Ó nem, itt véletlenül pont kicsit flegmán néz, olyan "Haggyámáááá..." tekintettel...

Természetesen készültek nagyszerű fotók is, és azokból is fogok mutatni párat, csak hogy egy normális család illúzióját keltsem.

A kisbaba egyébként nem sokkal a fotózás után egészségesen megszületett. Majd megkérdezem a fotósunkat, hogy mi volt könnyebb, a szülés, vagy normális képeket készíteni a családunkról. Higgyétek el, a válasz nem is olyan egyértelmű :)