Korábban már írtam róla, hogy bár a tervezettnél hosszabb ideig tartott, mire megtaláltuk az új, végleges otthonunk helyét itt Tatán, végülis meglett a vágyott ingatlan, és elkezdődött az építkezés. Az építkezés kicsit olyan, mint a szülés: bizonyos életkor fölött szinte mindenkinek van róla egy története, ami az esetek jelentős részében traumatikus, jobb esetben semleges, nagyon ritkán pedig felemelő és idillikus. Négy csodás szülésélménnyel a hátam mögött remélni sem mertem, hogy építkezésből is a jobbik fog jutni - utólag mégis azt kell mondjam, soha rosszabbat! Abban is hasonlít az építkezés a szüléshez, hogy a nehézség nem megúszható, de attól az élmény még lehet jó! A végeredmény láttán pedig az ember mindkét esteben azt mondja: ez aztán megérte :) Remélem azért, hogy építkeznünk már nem kell további három alkalommal, és a házaink és a gyermekeink száma egyaránt elérte a végleges értéket :)

A dolog időbeliségében azért akad egy jelentős eltérés szülés és építkezés között: míg a szülés az esetek többségében egy napon belül lezajlik, az építkezés általában egy vagy több évig is eltarthat. És ahogy van rohamos szülés, úgy van villámgyors építkezés is, szerintem mi a magunk 7 és fél hónpaos időtartamával a rekorderek közé tartozunk.

Októberben már látható volt, hogy a hónap vége felé el fog készülni a ház, ideje ráfordulni a "kitolási szakra", következhet a költözés! Hát ez az a rész, amit az ember vár is meg nem is. Tudod, hogy túl kell rajta esni, szeretnél is már oda jutni, hogy a karodban tartsd azt a kisdedet, de azért valószínűsíthető, hogy ezt a részt nem fogod olyan nagyon élvezni. Azért persze fölszívod magad, beleadsz apait-anyait, és amikor már úgy érzed, hogy az erőd végén jársz, akkor mindig kapsz fentről egy kis segítséget, hogy átlendülj a legnehezebb ponton. A költözés során az én égi segítségem a rokonaim formájában érkezett, közülük is ki kell emelnem a nagynénémet, aki nélkül többször az idegbaj határára kerültem volna. Ő azonban végtelen türelemmel és elszántsággal tartott velem a dobozolás és takarítás legmélyebb bugyraiban is, amiért nem tudok elég hálás lenni neki! Voltak pillanatok, amikor én már ledobtam volna a láncot, pl. amikor Máté a gondosan szétválogtott játékokat egyetlen mozdulattal kiborította egy amorf kupacba, de ő valahogy még ekkor is megőrizte a hidegvérét :)

Az építkezés kezdetén elhatároztam, hogy mire beköltözünk, addigra én szépen kiselejtezem az irdatlan mennyiségű cuccunkat, hogy annál kevesebbet kelljen átvinni az új házba. Azzal mondjuk nem számoltam, hogy a 7 és fél hónapos építkezés egy olyan feszített tempót diktál, amikor gyakorlatilag egyfolytában jelen kell lenni, valamit meg kell tervezni, rendelni, eldönteni, beszerezni, kitalálni, megvenni, leszállítani. Különösen úgy, hogy elég sok dolgot használtan szereztünk be a bútoroktól a lámpákon át szőnyegig, ami nagyon más műfaj, mint becsettegni az IKEA-ba, és rámutogatni 219 darab tárgyra, kifizetni értük egy kisebb afrikai állam éves költségvetését, majd hazaszállítani. Szóval elég elfoglalt voltam tavasztól őszig, és a selejtezés, amit amúgy is gyűlölök csinálni, mindig hátra sorolódott. Ez persze a csomagolás során eléggé visszaütött, de valahogy mégis meglett, és október végén eljött a nap, amikor először az új házban alhattunk!

Hogy visszatérjek a szüléses párhuzamra, ez volt az a pillanat, ami csúcsélménynek tekinthető. Ott van végre a vadiúj ház/gyerek, az ember az sem tudja, hogy hová legyen a boldogságtól, de közben marhára el is fáradt a küzdelemben. És akkor kiderül, hogy a nehézségeknek még nincs vége, sőt... Mert a gyerek nem akar rendesen szopizni, az alvás mint fogalom új értelmet nyer, az embernek kisebesedik a melle, és olyan új szavakkal ismerkedik, mint kólika, koszmó meg szájpenész... Lefordítva: itt vagy végre az új házban, körülötted mindenütt dobozok, amikhez jó esetben van annyi bútorod, amibe kipakolhatod őket, rosszabb esetben nincs, naponta ötvenszer hangzik el valakitől az a kérdés, hogy "Hol van a nemtommi???", ebből kétszer tudsz rá válaszolni, hatszor sejted, hogy már láttad itt valahol, negyvenkétszer meg csak azt tudod, hogy valahol egy dobozban... Aztán szembesülsz vele, hogy oké, hogy itt laksz álmaid házában, de mire ebből otthon lesz, az eltart még vagy egy évig... Ez van, akit inspirál, van akit lehangol, van, akit frusztrál, nálam a különböző állapotok váltakoznak :) Van, amikor nagy elánnal tépek föl egy újabb dobozt, hogy kipakoljam, van, amikor egyszerűen csak gyönyörködöm A Házban És olyan is van, amikor este egy pohár borral a kezemben elnyúlok a kanapén, ne szóljon hozzám senki, és arról álmodozom, hogy a maradék dobozokat kiviszem az udvarra, és nemes egyszerűséggel felgyújtom... Ha eddig nem kellett belőlük semmi, lehet, hogy eztán sem hiányoznának azok a cuccok...

Több mint egy hónappal a beköltözés után már elmondhatom, hogy nagyjából rendeződtek a viszonyok. Persze sok minden hátra van még, amíg igazán elégedetten nyúlhatok el azon a bizonyos kanapén, hiányoznak még szőnyegek, függönyök, pár bútor, dekoráció, a teljes kertrendezés és kinti burkolás (járda, terasz), de már abban a stádiumban vagyok, hogy a nehezén túl vagyunk, és már tudom élvezni, hogy napról-napra szépül a ház. Minden nap a helyére kerül egy-egy polc, egy újabb bútor vagy lámpa találja meg a helyét, januárban valószínűleg megépül a cserépkályhánk és lesz végleges konyhabútorunk is, szóval szépül és alakul az otthonunk.

És el kell, hogy mondjam, hogy az egész életünket tekintve nem hiszem, hogy sok ilyen örömteli változást élünk meg, mint ez a költözés. Nekem ezerszer kisimultabb az idegrendszerem, mint az elmúlt években bármikor. Hogy most azért van ez, mert megszűnt az építkezéssel járó stressz, vagy azért, mert annyival jobb lett az életterünk, mint ezelőtt bármikor, azt nem tudom, valószínűleg a kettő együtt. De egyszerűen csodálatos élmény, hogy végre kényelmesen elférünk. Hogy minden gyereknek van saját szobája, ahová beférnek a saját cuccai, és ahová elvonulhat, ha vonulhatnékja van (és két és fél kamasz gyerekkel elárulhatom, gyakran van vonulhatnékjuk...). Hogy végre nem kell az egész házban szárítókat kerülgetnem. Hogy van elegendő tárolóhelyünk, és így sokkal könnyebb rendet tartani. Hogy van két fürdőszobánk, és így nem az jelenti az intimitás megőrzésének legmagasabb fokát, hogy az éppen fürdőző ember diszkréten behúzza magára a zuhanyfüggönyt, ha valakinek pont vécére kell mennie. Ezt a luxust, hogy az esetek többségében két klotyó közül válogathatok, és mindkettő zárható! "Hála, hála, áldás, áldás!" - csak hogy spirituális vonalat is erősítsük kicsit :)

A zárhatóságról jut eszembe, hogy a tervezés során persze nem feledkezhettünk meg róla, hogy egy Down-szindrómás kisemberrel fogunk költözni. Amikor megrendeltem a kilincseket, a webáruházból felhívtak, hogy biztosan 9 WC záras kilincset szeretnék-e rendelni? Annyit akartam, el is mondom, miért. Tegyük fel, hogy zárható helysiégeket szeretnénk. Ha ezek kulcsosak, akkor van rá egy nagyobb összegű fogadásom, hogy Máté az első adandó alkalommal bezárta volna magát valahová, és hiába van pótkulcs, ha belülről nem veszi ki a másikat, akkor bizony sosem jutok be hozzá! Így lett minden helyiség WC záras, amit szükség esetén egy pénzérmével kívülről is bármikor ki tudunk nyitni. Levente meg is kérdezte még a költözés előtt, hogy mi lesz azzal a sok pénzzel, amit bedobálunk az ajtóba? Aztán megmutattam neki, hogy szerencsére nem kell bedobni, teljesen ingyen ki lehet nyitni az ajtókat :)

Szóval itt vagyunk, jól vagyunk, örülünk, és nagy lelkesedéssel várjuk a 2022-es év kihívásait!

Máté egy reggel még pizsamában virslit sütött az étkező padlóján egy hurkapálcikára feltűzve. Tiszta szerencse, hogy nem rakott hozzá valódi tüzet... Van ugyan biztosítás a házra, de nem sok kedvet érzek hozzá, hogy elölről kezdjük az építkezést :)