Ritkán írok összefoglalót Máté fejlődéséről, egyrészt, mert azt gondolom, nem sok mindenkit érdekelhet, másrészt valahogy nehéz is a mindennapokban tetten érni az újabb kis lépéseket. Bár családon belül sokszor összemosolygunk, hogy "Lám, már ez is megy neki!", vagy a gyerekek jönnek lelkendezve, hogy "Láttad már, amikor Máté ezt meg azt csinál/mond?", az igazán nagy ovációs pillanatokon, mint az első szó, az első megtett lépés vagy az első bilibe pisilés már rég túl vagyunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fejlődne, sőt, én nagyonis elégedett vagyok vele, csak a változások inkább olyan "lassú víz partot mos" jellegűek, amikor egyszer csak már nincs ott az a part (azaz a korlát, ami eddig akadályozta valamiben), de nem is vettük észre, hogy mikor és hogyan tűnt el.

Most nyár elején azonban megugrott egy lécet, amiről néha már azt hittem, sosem fogja: szobatiszta lett! Tavaly nyáron írtam róla, hogy nagy elhatározással levettem róla a pelenkát, és úgy döntöttem, a gyerek szobatiszta lesz, ha törik, ha szakad. Ennek az lett a vége, hogy a gyerek máshogy döntött: nem lett szobatiszta, ellenben volt törés és szakadás is, de csak az én térdemben, és a balesetem végett vetett az amúgy is teljesen kudarcos próbálkozásoknak. 

Amikor megszületik egy Down-szindrómás kisbaba, a szülők még ma is gyakran kapnak olyan elhamarkodott jóslatokat, hogy soha nem fog tudni járni, beszélni, és egész életében pelenkázhatjuk majd. Engem szerencsére nem riogattak ilyesmivel, és amennyire látom, azért ezek irreális elképzelések egy átlagos Downos kisemeber fejlődését illetően. Ha az átlagnál később is, de szinte mindannyian elkezdenek járni, képesekké válnak a szobatisztaságra, és bár a beszéd terén a legtöbben kihívásokkal küzdenek, megértetik magukat a környezetükkel. Még az artikulációs nehézségek is áthidalhatók, kifejezetten fogékonyak ugyanis a jelelésre, Máténak is tanítottam kézjeleket, mielőtt még beszélni kezdett volna, és nagyon ügyesen használta is őket.

Hiába voltak azonban előttem biztató példák, hiába olvastam végig számos sorstárs szülő küzdelmes útját a szobatisztaságig a gyermekével, amikor Máté már az 5. évéhez közeledett, és a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy megtanulja szabályozni a pisilést, akkor elkeseredtem. Az az egy vigasztalt, hogy a kakilást már jelezte, mert ez is megkönnyítette a hétköznapjainkat, hiszen egy pisis bugyipelenkát fél kézzel lecserélek bárhol, míg egy kakis pelenka lecserélése jóval körülményesebb dolog. A balesetem azonban hetekre ágyba kényszerített, az életünk fenekestől felfordult, és ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy egy szemernyi fókuszt sem fogunk tudni Máté szobatisztaságára fordítani. Utólag azt gondolom, talán szerencsés is volt ez ebből a szempontból, mert annyira hiábavaló volt a küzdelem, hiszen hiába vittem ki akár óránként WC-ra, volt olyan, hogy 20 perccel később már bepisilt. Én csak mostam és öltöztettem és pisit takarítottam kb. mindenhonnan, az újabb és újabb kudarcok pedig egyre jobban elszomorítottak vagy ami rosszabb, felidegesítettek. Augusztusban azonban visszakerült Mátéra a pelenka, és a hosszas lábadozásom alatt rajta is maradt. Idén nyárig meg sem fordult a fejemben, hogy újra próbálkozzak a dologgal.

Nyár elején aztán, amikor végre beköszöntött a jó idő, mondtam Máténak, hogy akkor most hajrá, levesszük azt a fránya pelust, mert a nagyfiúk (így a két tesója is) alsónadrágot hordanak, és ezentúl ő is azt fog. És láss csodát, a gyerekem egy szempillantás alatt szobatiszta lett! Gyakorlatilag egy kezemen meg tudom számolni, hányszor pisilt be, de az biztos, hogy kevesebbszer, mint tavaly ilyenkor egyetlen nap alatt! Valamikor az elmúlt év során megérett rá az idegrendszere, és amit véres verítékkel nem tudtam elérni tavaly, az most mintegy varázsütésre megtörtént! Eleinte én mondtam, hogy mikor megyünk ki a WC-re, gondoltam, pár hét után majd elkezdem rábízni, hogy szóljon ő, ha kell, de önállósági törekvései nem hagyták sokáig, hogy én mondjam meg, hogy ő mikor pisiljen :) Egy-két hét után, amikor mondtam, hogy menjünk ki, rám szólt, de olyan igazi kamaszos "haggyámábékén" hanglejtéssel (nem tudom, kitől tanulhatta...): "Anya! Szóóósz!" - azaz, ne vegzáljam már, majd ő szól, ha kell! És az az igazság, hogy tényleg szól! Vagy inkább csak fogja magát, és már megy is! 

Fentiekből látszik, hogy a ragozás még nem az erőssége, de erről majd egy másik bejegyzést fogok írni :)

Most mindenesetre nagyon büszke vagyok rá, és mérhetetlenül örülök, hogy ez is sikerült! Közben kicsit verem is a fejem a falba, hogy tavaly mi a fenének rugóztam ezen annyit, de sajnos az ember az adott helyzetben nem tudhatja, hogy mi az, amiben a kitartó következetesség hoz majd eredményt, és mi az, amit nem kell erőltetni, majd egyszer csak megérik rá, és akkor csinálja. Ezen a téren az ágytisztaság lesz a következő célkitűzésünk, de az legyen egy későbbi feladat, azzal a napi 2 pelenkával jelenleg igazán ki vagyok békülve :)

Végezetül pedig egy történet Róla, amivel ismét meglepett. Nemrég a nagy kánikulában elhatároztam, hogy kisikálom a nappali szőnyegét. Persze egy kis vízben tapicskolásra mindig kapható, így már a sikálásban is segített, de a legjobban azt várta, hogy a magasnyomású mosóval kiöblítsük a szőnyeget, mivel megígértem neki, hogy abban is segíthet. Elő is készítettük a mosót, de közben épp készen lett az ebéd, így mondtam neki, hogy megebédelünk, és utána jöhet a mosó! Ő előbb befejezte az ebédet, mint mi, és mire kiértem, azt láttam, hogy kinyitotta a csapot, bekapcsolta a mosón a gombot, fogja a kart, és öblít! Nyilván soha senki nem taníotta neki, hogy mit kell csinálni a magasnyomású mosóval, hogy működjön, de ő valahogy mindig figyel és tanul! Ilyenkor néha arra gondolok, bár 6 évvel ezelőtt valaki elmondta volna, hogy ennyire ügyes lesz! De végülis nem baj, hogy nem tudtam előre, most annál jobban örülök minden kis ügyességének :)

Ami nincs a képen, és nem is hiányzik: a pelenka!