"Kedves" sofőr a fekete Mazdában!
Először is azzal kell kezdenem, hogy elnézésedet kérem, amiért ma a középső ujjamat mutogattam neked Budaörsnél. Belátom, nem volt szép tőlem. Remélem, értékeled kedves szavaimat, mert ezek voltak az utolsó kedves szavaim hozzád.
Miközben az ujjamat mutogattam, egyéb, egyáltalán nem kedves szavak is elhagyták a számat, amiért szintén szégyellem magam. Na nem miattad, te nem is hallhattad őket, hanem a 3 és fél éves fiam miatt, aki viszont igen, mivel mögöttem ült éppen. Ez a kisfiú ugyanis Down-szindrómás, most tanul éppen beszélni, és nem lennék rá büszke, ha az első szavai között esetleg azok is szerepelnének, amiket ma reggel neked mondtam. Mondom, nem vagyok büszke erre, de mentségemre szóljon, volt rá okom. Akkor már közel két órája ültünk a kocsiban, Tatáról jöttünk Budapestre, ahová fejlesztő foglalkozásra hordom őt. Ma különösen nagy volt a forgalom, és bár jócskán számoltam a dugóban töltendő idővel az induláskor, mégis félő volt, hogy lekéssük a foglalkozást. Mire veled találkoztunk, már több sort kiálltunk az autópályán, a bevezető szakaszon, az Egérútra való kanyarodáskor, majd beálltunk abba a sorba, ami a Budaörsről Gazdagrét felé jobbra kanyarodó sávban állt. Ez alatt az idő alatt nem egy autót engedtem be magunk elé udvariasan, és még ennél is többen furakodtak be elénk a leálló sávból, vagy ahonnan éppen tudtak... Konkrétan ebben a sorban te voltál úgy a tizedik, aki a balra kanyarodó, üres sávban elhúzott mellettünk, majd előre érve kivágta az indexét jobbra. Bár alapvetően udvarias közlekedő vagyok, azért ekkorra már eléggé fölment a vérnyomásom. Bizonyára megérted ezt. Időre igyekszem valahová, eléggé korán indultam otthonról, miután a másik három gyerekemet is összekészítettem, két órája autózom a hátsó ülésen egy egyre türelmetlenebb kis emberrel, aki ekkorra lehúzgálta és előre dobálta a cipőit, a zoknijait, a kezével kibújt a biztonsági övből, levette a pulcsiját és azt is elhajította, majd végső elkeseredésében egyre hangosabban sírdogált. Elhatároztam, hogy több embert nem engedek már magam elé. Na ekkor jöttél te, aki annak ellenére, hogy három centire mentem az előttem haladótól, csak azért is rám húztad a kormányt. Te voltál az utolsó csepp a pohárban. Soha életemben nem mutogattam a kocsiban a középső ujjamat még senkinek, de ma reggel ez volt a legenyhébb, ami tőlem telt. És tudod mit? Legközelebb a szakadt kis Renault-mmal gondolkodás nélkül fogok nekihajtani a puccos Mazdádnak, és hívd ki nyugodtan a rendőröket, mert nem vagyok köteles magam elé engedni téged.
Persze mondhatnád, hogy bocs (ha egyáltalán ismernéd ezt a szót), honnan tudhattad volna... Nyilván nem tudhatod. De mondok neked valamit: mi MINDANNYIAN, akik beállunk a sorba, igyekszünk valahonnan valahová, mindannyiunknak fontos odaérni, mindannyiunknak megvan a maga története, élethelyzete, és te egy nagy senki vagy ahhoz, hogy eldöntsed mindannyiunk helyett, hogy a te tyúkszaros életedben most (meg amúgy mindig...) fontosabb az odaérés, mint a miénkben. Úgyhogy legközelebb álljál már be a sorba, és várjad ki szépen. Ugyanezt üzenem az összes, hozzád hasonlóan közlekedő audis és BMW-s kollégádnak is, csak hogy egy kicsit előítéletes is legyek.
Szívből jövő, csöppet sem baráti üdvözlettel:
Zsófi
A képen az látható, hogy Máté annyira örült neki, hogy fényképezem, hogy még a sírást is abbahagyta egy kicsit a nevetés kedvéért :) És még az is, hogy miután kibújt az övből, levette és elhajította a pulcsiját, engedelmesen visszabújt az övbe, demonstrálandó, hogy ő valójában jó gyerek!
