Mostanában viszonylag ritkán sikerül írnom, és ennek több oka is van. Egyrészt nekem ez a karantén-élet nem egy fáklyás menet, de erről majd legközelebb fogok írni. Másrészt időm és energiám is elég korlátozott mennyiségben van csak, és ennek egyik fő oka a bejegyzés címében említett nagy ház-projektünk.

Augusztusban lesz két éve, hogy Tatára költöztünk, és bár a döntésünket egy pillanatra sem bántuk meg, az otthonunk megtalálása nem ment annyira könnyen, mint szerettük volna. Hamar kiderült, hogy ha házat szeretnénk magunknak ebben a csodás városban, akkor úgy fogunk járni, mint az egyszeri megrendelő, aki a vállalkozónál ezzel a felirattal találkozik: "Mi olcsón, jól és gyorsan dolgozunk. Ebből a háromból kettőt lehet választani." Hát mi is rájöttünk, hogy van olyan ház, ami elég nagy a családunk számára, jó helyen van, elég nagy hozzá a telek, megfelelő az elosztása és az állapota, valamint az ára is. Na ebből a hatból úgy ötöt lehet választani. Maximum :) Jelenleg egy bérelt házban élünk, amire nem szeretnék panaszkodni, mert majdnem minden fenti kritériumnak megfelel, de egyrészt nem eladó, másrészt egy kicsit kisebb annál, mint amiben igazán kényelmesen elférnénk. Az egyetlen igazán kellemetlen dolog az benne, hogy egy fürdőszoba van, és bent van a WC. Mármint nem az a baj, hogy bent a házban, hanem hogy bent a fürdőben :) Meg hát az ember előbb-utóbb szeretne a sajátjában lakni, főleg ennyi gyerekkel. 

Sok-sok ingatlan hirdetés átböngészése és jónéhány ház megtekintése után néha már úgy éreztük, soha nem lesz ebből semmi... Vagy Férjnek volt valami problémája, vagy nekem, vagy mindkettőnknek. Mígnem novemberben aztán elszántuk magunkat, és teljes egyetértésben megvettünk egy ingatlant. Mondjuk ez csak részben igaz, mert voltak részei, amik nem igazán voltak ingatlanok, sőt, eléggé inogtak, olyannyira, hogy néhány hónappal az adásvétel után össze is omlottak, de ez részlet kérdés... A ház maga egy rettentő lepusztult állapotban lévő, ámde legalább statikailag stabil Kádár-kocka, mögötte egy régi vályog épületrésszel és omladozó melléképületekkel. Jó helyen van, és hatalmas, közel 1800 m2-es telken áll. A maga nettó 75 m2-es alapterületével azonban 6 embernek eléggé szűkös lenne. Felmerült lehetőségként, hogy hozzáépítenénk még egy közel ugyanekkora épületrészt, és akkor már jól elférnénk benne. Igen ám, de bővítésre nem lehet felvenni a 10+15 milliós CSOK-ot, csak ennél jóval szerényebb, 2,5 M Ft-os vissza nem térítendő támogatást lehet rá kapni, miközben az építkezés költségei nem lennének jelentősen alacsonyabbak egy teljesen új ház felépítésénél. Így azt találtuk ki, hogy a jelenleg meglévő kockaházat kicsit felújítva kiadjuk, a bérleti díjból fedezzük a megvételre felvett hitel törlesztő részletét, majd eladva a budapesti lakásunkat, a telek hátsó részén nekiállunk egy új ház felépítésének, amivel már jogosultak leszünk a CSOK-ra is. 

Ez elméletnek remek volt, két dologgal nem számoltunk. Az egyik, hogy a "kis felújítás" úgy fog kinézni, hogy szét kell verni az egész házat. Jelenleg ott tartunk, hogy kicseréltük a teljes villanyvezeték-hálózatot, a vízvezetéket, a csatornát, áthelyeztünk egy-két ajtót, kivertünk néhány darabka falat, padlófűtés csöveket fektettünk, betonoztunk, gipszkartonoztunk, kint pedig bontottunk melléképületet, vályogot, kerítésdarabokat, talicskáztunk félelmetes mennyiségű sittet, fahulladékot, földet, alkalmanként pedig gyerekeket is :) Ha hozzáteszem, hogy november óta ezeknek a munkálatoknak a döntő részét Férj egyedül végezte el, akkor elgondolhatjátok, hogy "családi élet" címszó alatt mennyi közös programunk volt az utóbbi fél évben... Amióta kitavaszodott, és elkezdhettük a kinti munkálatokat is, valamint megszűntek a közvetlen életveszélyt jelentő omladozó vályogfalak, azóta kicsit jobb a helyzet, mert van remek közös családi talicskázás meg sittpakolászás. Az mindenesetre biztos, hogy már az is ünnepnapnak számít, ha egyszerre mindkettőnkön farmernadrág van, mert Férj rendszerint a home-office-os macinaciját egyből a felújítós vakondnadrágjára cseréli, én meg az itthoni leggingset váltogatom a felújítós macinacival. Vakondnadrágom sajnos nincs, a Lidl, mint jelenleg egyetlen ruházati lelőhely sajnos csak férfi méretben árulja ezt a csodás darabot, de nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán létezik belőle női fazon :) Vagy legalább méret :)

Ami a felújítást illeti, lassan látszani kezd az alagút vége, de akkor még ott van a projekt másik fele, az építkezés. És itt jön a másik dolog, amivel nem számoltunk, ez pedig a k.vírus (és itt most a "K"-t mindenki helyettesítse be vérmérséklete szerint...), ami miatt egyelőre nem tudjuk eladni a budapesti lakásunkat. Ettől a ténytől egy kicsit kedvetlen vagyok, és kezdem úgy érezni, hogy ebben a lakás-témában nem túl szerencsés a csillagzatunk. Anno a budapesti lakást svájci frank hitelre vettük, erre több szót ne is vesztegessünk... Legyen elég annyi, hogy 12 éve fizetjük a hitelt (bizony, pont a 2008-as válság előtt vettük fel), és most már csak másfélszer annyi hitelállományunk van, mint amit anno felvettünk... Itt Tatán indokolatlanul sok pénzért megvettünk egy rakás romot, pont akkor, amikor az ingatlan árak a legmagasabbak voltak, de hogy a budapesti lakást mikor és mennyiért tudjuk majd eladni, azt senki sem tudja, ahogyan azt sem, hogy az építkezések árai fognak-e jottányit is csökkenni. Maradjunk annyiban, hogy reméljük, sokáig lakhatunk még a jelenleg bérelt házban.

A családi életünről most ebben a bejegyzésben nem sok szót fogok ejteni, lehet tippelni, mennyire sikerül helytállnom az építkezéssel színesített karantén és a digitális oktatás buktatói között, annyit segítek, hogy a "nagyon szarul" és a "mérhetetlenül amatőr módon" közötti skálán gondolkodjatok :)

Ámde hogy legalább Mátét megemlítsem nektek, el kell mondanom, hogy ő az egyetlen, aki vígan éli világát bármilyen megpróbáltatások közepette. Mostanában már csak Mauglinak szólítom, egyrészt mert reggeltől estig szutykos, leszámítva az étkezések idejét, amikor egy kéz- és arcmosás erejéig egy rövid időre előtűnik az eredeti színe, másrészt szegénykém csak úgy nő, mint gaz az árokparton... Annak ellenére, hogy neki lenne szüksége a legtöbb fejlesztő foglalkozásra, őrá jut a legkevesebb figyelem jelen élethelyzetünkből adódóan. Valamennyi fejlesztést azért igyekszem megcsinálni vele, és néha még a tesók (főleg Léna) is lelkesen beszállnak az oktatásba, de ez töredéke annak, ami vele úgy egyébként az oviban és a Down Korai Fejlesztőben történni szokott. Azzal vigasztalom magam, hogy mostanra profin elsajátította az elektromos és a sima csavarhúzó használatát, remekül mászik létrára és a sittes konténerhez vezető pallóra is, valamint ügyesen locsol növényeket, és mindezzel talán egy hangyányit tudom ellensúlyozni, hogy délelőttönként ebédfőzés és a maradék három gyermek digitális oktatása közben néha egy-egy órácskára ott felejtem szegénykét a tévé előtt Tűzoltó Sam épületes történeteit nézvén.

És hogy ne csak panaszkodjak, elbüszkélkedem vele, hogy nemrégiben szintet léptünk a  ház felújítása során: végre van benne kávé meg sör, ami által a ház komfortfokozata nagyságrendekkel emelkedett: