Amióta csak Máté megszületett, egyfolytában azt kívánom, hogy ő is "normális", "teljes" életet élhessen. Bébi korában ez pusztán elméleti kérdés volt, hiszen egy kisbabának oly kevés elegendő a teljesség megéléséhez, gyakorlatilag az anyján kívül nem sok más igénye van, én meg szerencsére megvoltam, úgyhogy ezzel ki is pipálhattuk a teljes életre való igényt. 

Ahogy azonban növekszik, a dolog egyre összetettebbé válik, és ezzel egyre nehezebbé is. Mert ahogy a szükségletek összetettebbé válnak, úgy válik egyre nehezebbé a kielégítésük egy Down-szindrómás kisember számára. Mi még Máté 3 és fél évével szó szerint gyerekcipőben járunk, így a nehézségeink is könnyen kezelhetőek. Gondolok itt mondjuk olyanokra, hogy míg egy "sima" gyereket egyszerűen beíratunk egy bölcsibe, választunk neki egy jelet, aztán hajrá, csapassuk, nekünk külön köröket kell futnunk az intézményvezetővel, a bürokráciával (Hallottatok már olyanról hogy Szakértői Bizottság? Ha nem, akkor annak tessék nagyon örülni! Az én gyerekem esetében kvázi élet és halál ura...), rosszabb esetben a gondozó nénikkel és a szülőtársakkal is - jelzem, utóbbiakkal nekünk soha nem akadt gondunk idáig. 

Ámde a gyerek természetéből adódóan tovább növekszik, jön az óvoda, az iskola, majd pedig a nagybetűs Élet ugye, és a nemzetközi helyzet ezzel együtt fokozódik. Azt gyanítom, hogy egyre nehezebb lesz a teljes életet megélni Máté számára. És ahogy ezen töröm a fejem, eljutok ahhoz a kérdéshez, hogy voltaképpen mi a frászt értek én "teljes" élet alatt? Napok és hetek telnek el úgy, hogy ezen elmélkedem, és ahogy körvonalazódik a dolog a fejemben, lassan rájövök, hogy éppen most találom fel újra a Maslow-féle szükséglet-piramist.

A kép forrása: tiszta-kommunikacio.hu

Szerencse, hogy egyébként már tudom, hogy mi az, úgyhogy tovább nem is rugózom a kérdésen, hanem megnézem újra ezt a modellt, és rájövök, hogy ez bizony eléggé általános érvényű dolog, kromoszómák számától függetlenül alkalmazható az emberekre. (Már korábban néhány nőtársammal együtt rájöttünk arra, hogy a kisgyerekes anyákra kis módosítással alkalmazható, mert náluk a szükséglet-piramis legalján a gyerek(ek) igényei terpeszkednek. Ugyanis anyaként egy időre az evés vagy a pisilés is olyan luxussá válik az ember életében, amire csak akkor nyílik alkalma, ha a gyerekének minden igényét kielégítette.) 

Szóval végigfutottam ezen a szükséglet-piramison (persze csak képletesen, tudom, hogy a piramisokra nem szabad felmászni, meg amúgy mostanában a sík terepen futás is éppen elég kihívást rejt számomra), és rájöttem, hogy egy bizonyos szint felett nem lesz egyszerű ezeket biztosítani Máté számára. Két ponton érzem igazán nehéznek a dolgot, és ez volt az a két dolog, amit a legfontosabbnak gondoltam a "teljes élet" egyébként nehezen megfogható fogalma kacsán. Az egyik a szeretet iránti igény. Mert mi az apjával szerethetjük őt szülőként, a rokonai szerethetik a rokonukként, de nem lehetünk a barátai és a szerelmei, pedig ezek a fajta szeretetkapcsolatok bizony hozzátartoznak az élethez, legtöbbünknek igénye van rá, hogy a szeretetnek ezeket a formáit is megélje. És a szeretetkapcsolatoknak ezekre a formáira szinte semmi hatásom nincsen szülőként. Ezen kicsit aggódtam egy darabig, aztán rájöttem, hogy oké, de a többi gyerekünk esetében sincsen erre ráhatásunk, és mégsem forgolódom emiatt álmatlanul éjszakánként. Ez a tény némileg megnyugtat, de azért kérdésként maradt bennem, hogy vajon ugyanakkora eséllyel tud majd Máté ilyen kapcsolatokat kialakítani, mint a többi gyerekem? Mi lesz az a közeg, ahol ő barátokra (és szerelemre) lelhet majd?

A másik neuralgikus pont az önmegvalósítás kérdése, én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy kiteljesíteni a bennünk rejlő képességeket. Akinek nagy képességei vannak, az teljesítse ki azokat, akinek meg kisebbek, az teljesítse ki azokat a kisebbeket. De mindannyiunknak szüksége van arra, hogy a saját képességeit valami általa értelmesnek és hasznosnak vélt tevékenységbe becsatornázza, és abban sikeresnek érezze magát. Nekem pl. itt van ez a blog, ami pont alkalmas arra, hogy a közepes írási képességeimet kiteljesítsem benne. Ráadásul értelmesnek és hasznosnak is élem meg, úgyhogy az önmegvalósítás egy szegmense máris megvolna vele. Ámde ismerve a magyarországi lehetőségeket, bevallom, kicsit aggaszt, hogy Máténak vajon milyen esélyei lesznek a benne rejlő - egyébként csodás - képességek kibontakoztatására?

Nem látok a jövőbe (szerencsére...), úgyhogy egyelőre csak azt nézhetem, hogy áll Mátékám most a szükséglet-piramissal? Be kell látnom, hogy 5 szintet simán teljesítünk. Az első kettőt nyilván biztosítjuk számára (bár mondjuk a fizikai védettségét ma pont nem könnyen sikerült biztosítanom, amikor filccel belefirkált a nővére matekkönyvébe, de végül azért ép bőrrel megúszta a dolgot...)

Ami a szeretetet illeti, azt egy képpel szeretném illusztrálni, ahol az unokatesójával látható:

Bár Zsófi arckifejezése nem pont ezt tükrözi, de a valóságban nagy köztük a szeretés :)

A hírnevét is kezdni megalapozni, úgyhogy az "elismerés" szükséglete is kielégül. Itt van ugye mindjárt ez a blog, ami főként őt hivatott sztárolni, de képzeljétek, már a tévében is benne volt, ami korábban egyikünknek sem sikerült még, és most is csak az ő farvizén evezgetve tűnhettünk fel a képernyőn. Az M1 Esély című műsorában voltunk benne családostul, aki ellenállhatatlan vágyat érez rá, itt megnézheti.

Ami a kognitív képességeket illeti, azok egyrészt folyamatos fejlesztés alatt állnak, másrészt a lényeget Weöres Sándor már úgyis megfogalmazta: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." És ha valakiben létra van, hát akkor az Máté!

Ja, és amúgy még szép is! Úgyhogy akkor már 6 :)