A legutóbbi bejegyzésem kapcsán megkaptam - hozzáteszem, teljesen jogosan - hogy 3 évesen még korai a belátási képesség teljes hiányáról beszélni, és hogy a gyerekem nem azért csinál hülyeségeket, mert nem elég értelmes, hanem mert így fedezi fel a világot, és éppen ezáltal tanul és okosodik. Ezzel a megjegyzéssel kénytelen vagyok egyetérteni, még akkor is, ha néha azért fel-felszakad belőlem egy sóhaj, hogy az édes kis ded talán választhatná a tanulmányainak egy olyan formáját is, ami rám nézve kicsit kevésbé fárasztó :) De azért nagyon nem akarok panaszkodni, mert a kromoszómák számától teljesen függetlenül 3 évesen a gyerekeknek nem erősségük az anyai szempontok figyelembe vétele, és jobban belegondolva ez így van teljesen rendjén. Ha mindig az általam elvárt módon viselkedne, vagy úgy általában nem sok vizet zavarna, akkor azért gyanakodhatnék, hogy valami nincsen teljesen rendben a gyerekkel :) A gyereknek nem az a dolga, hogy ne sok vizet zavarjon, és voltaképpen soha nem is voltak ilyen elvárásaim egyikükkel szemben sem. Tisztában vagyok vele, hogy az életnek egy jelentősen egyszerűbb formája a gyerektelen üzemmód, de ha egyszerű és gondtalan életre vágytam volna, most bizonyára nem lennék négy gyerekes anya.

Lehet, hogy Máté is olvasta titkon a bejegyzésemet, és meg is sértődött rajta egy csöppet, majd e sértődöttséget mára átfordította a "Majd én megmutatom neked, te némber, hogy kinek nincs belátási képessége!" működési módba, mert két olyan dolgot is produkált, amivel meglepett, és aminek nagyon megörültem. Az egyikkel a "kamikaze harcos" jelzőt cáfolta, úgyhogy ezt ezennel hivatalosan vissza is vonom. A Koraiban ugyanis a mozgásfejlesztő tornán rendszeresen kell bordásfalra mászni, utána meg lemászni.  Az elejével Máténak sosem voltak gondjai, bátran vágott neki, és meg sem állt egészen a bordásfal tetejéig. A gondok akkor kezdődtek, amikor ugyanezt az utat visszafelé kellett volna megtenni. Mindig azzal viccelődtem, hogy ha Máté netán hegymászónak állna, akkor megmászná ugyan  Mount Everestet, de a mentőalakulatoknak kellene lehozniuk onnan, mert a lemászás valahogy nem kenyere. Amikor megpróbáltuk lemászásra bírni, egyszerűen hátravetette magát a karomba, és ha hiszitek, ha nem, még ki is nevetett! De ma úgy döntöttem, hogy velem egy 3 éves ne szórakozzon, mondtam neki, menjél, fiam, nem foglak, úgy jössz le, ahogy tudsz! És mit gondoltok, mi történt? A gyerekem szépen, akkurátusan, tökéletesen biztonságos módon lemászott a bordásfalról... Szóval nem arról volt szó, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy a bordásfal tetejéről nagyot lehet esni, hanem hogy az örökös óvatoskodásommal (mond az valakinek valamit, hogy helikopter-szülő?) megakadályoztam abban, hogy megmutathassa, hogy ő valójában képes onnan lemászni.

A másik eset már itthon történt, este felé. Nem sokkal vacsora előtt rájöttem, hogy délután elfelejtettem pelenkát cserélni szegény kis porontyon. Nem volt nehéz rájönni, mert átázott a ruhája... Levettem róla, és ki akartam cserélni a pelusát, de nagyon tiltakozott a tiszta pelenka ellen. Gondoltam egy nagyot, adtam rá alsónadrágot, felhívtam a tényre a figyelmét, hogy nincsen rajta pelenka, demonstratíve kitettem a bilit a nappaliba, hogy szükség esetén kéznél legyen, és nekiálltam palacsintát sütni. Előtte még Ádámnak is szóltam, hogy ha jót akar, ne vegye a nyakába Mátét, aztán el is engedtem ezt a dolgot. Egyedül voltam itthon a gyerekekkel, kicsit későn is álltam neki a palacsinta sütésnek, szóval volt egy kisebb fajta káosz, amin a konyhából elkiabált utasításokkal próbáltam úrrá lenni, hogy adott idő alatt mindenki egyen palacsintát, fürödjön meg, és közben ezeket valaki (aki nem én vagyok) Mátéval is csinálja végig. Léna és Levente nagy segítségnek bizonyult ebben a helyzetben (mit tesz egy kis palacsinta...), úgyhogy csodával határos módon 8-ra készen is lettünk mindennel. Szóval ebben a kis esti családi káoszban egyszer csak megjelenik az én mérhetetlenül nagy belátási képességgel rendelkező 3 évesem, és nagy elánnal mutogat a kukijára! Hát van az a helyzet, amikor néhány elégett palacsinta nem annyira számít... :) Sovány disznó vágtában szaladtunk a bilihez, és lám, belepisilt az én kis Nobel-díj esélyes magzatom! Anyai keblem persze teljesen ok nélkül dagad a büszkeségtől, mert tényleg nem sokat tettem az ügy érdekében. Nem olvasgattunk naphosszat bilikönyvet, nem magyarázgattam a dolog mibenlétét ábrákkal színesítve, nem ígértem be jutalmat a sikeres produkcióért. Egyszerűen néha bepróbálkoztunk a bilivel, amikor egyébként is éppen pelenkacsere vagy fürdés következett, ha volt hajlandóság, akkor oké, ha nem, akkor nem, ha belepisilt, lelkesen tapsikoltunk, de ha nem, akkor se volt semmi extra. És lám, Máté bá' önmagától elindult a szobatisztaság felé vezető úton!

Október egyébként a Down-szindróma hónapja, és ilyenkor egy kicsit gyakrabban találkozom azzal a szlogennel, hogy "A különbség kisebb, mint gondolnád!". A mai napon ennek az igazsága be is bizonyosodott számomra. Nemcsak hogy eleve kisebb a különbség Down-szindrómás meg szindrómátlan ember között, de úgy tűnik, hogy  családon belül még ehhez képest is csökkenő tendenciát mutat, mégpedig két irányból is. Egyrészt Máté - megcáfolva minden eddigi előítéletemet - egyre jobban közelít az én jogi egyetemen pallérozott eszemhez, másrészt meg én szülőként sokkal de sokkal kevésbé vagyok felkészült, mint ahogyan hittem magamról :)

Levente és Máté együtt a Korai Fejlesztőben, avagy "A különbség kisebb, mint gondolnád!"