Mi a közös a szexben és a Down-szindrómában?
2018. június 21. írta: más.szemmel

Mi a közös a szexben és a Down-szindrómában?

És mi köze az egésznek a Brutál futáshoz?

A cím talán kissé hatásvadásznak tűnhet, de a bejegyzés végére meg fog világosodni az összefüggés, ami egyébként valószínűleg csak az én fejemben létezik - bár attól még lehet helytálló.

Szóval mi is lehet a közös a szexben és a Down-szindrómában? Kézenfekvő megoldásként egyből adódik, hogy a Down babák is megfogannak valahogy, mégpedig többnyire egy szexuális aktus útján. Ez Mátéval is pontosan így történt, de ennek  bejegyzésnek most nem célja, hogy ezt részletezzem, úgyhogy lépjünk is rögtön tovább.  Aztán az is lehetne az összefüggés alapja, hogy Down-szindrómás emberek is szexelnek. Máté zsenge korából adódóan ez a  kérdés nála még nem aktuális. De ha az is lesz majd egykor, és egyáltalán hajlandó leszek tudomást venni bármely gyerekem szexuális életéről, hát sajnos azt se tehetem közkinccsé blogbejegyzés formájában, úgyhogy bocs, erről se fog szólni ez a poszt.

Az összefüggés, amire valójában gondolok, kicsit távolabbi, és a kifejtéséhez vissza kell ugranunk a múlt ködébe, valamikor kamaszkorom hajnalára - évszámot direkt nem írok, de legyen elég ennyi, hogy az még az előző évezredben volt... Szóval ott vagyok én, hamvas kamaszlányként, és bár már tudom, mi fán terem a szex, gyakorlati tapasztalatok híján az egészet valami fura, kicsit zavarba ejtő dolognak képzelem. És valahogy nem értem, hogy hogy lehetséges az, hogy aki ennek egyszer részese lett, az utána nem folyton csak erre tud gondolni. (Később rájövök, hogy sehogy, a népesség egy jelentős része - főleg az egyik nem képviselői - élete jelentős részében csak erre tud gondolni. Azt most nem írhatom le, hogy melyik nemre gondolok, nehogy a szexizmus hibájába essek.) Szóval azt gondoltam én akkor, hogy ha az ember egyszer elveszti a szüzességét, onnantól kezdve beférkőzik az a valami a gondolatai közé, és egész hátra lévő életében áthatja minden pillanatát.

Na és itt jön az összefüggés a Down-szindrómával. Amikor közölték velünk a hírt (akkor még gyanú formájában), hogy Máté Down-szindrómás, akkor valahogy az a képzetem támadt, hogy innentől kezdve másra sem fogok tudni gondolni hátra lévő életem során. Hogy most hirtelen beléptem egy világba, ami végérvényesen és visszavonhatatlanul egy Down-szindrómás világ, innentől az egész életem erről fog szólni, sőt az egész családunk egész élete erről fog szólni örökre, mi egy Down-szindrómás család lettünk. És hogy ez valami rémes dolog, egy katasztrófa sújtotta övezet, ahol még a fű se nagyon nő.

Aztán tudjátok, mi történt? Semmi. A kórházi napokat végig sírtam, rémes gondolatokat pörgetve a fejemben, ahelyett, hogy teljes lényemmel a vadiúj, szupercukker kisbabám felé fordultam volna. De aztán egyrészt a szupercukker kisbabám ugyanúgy levett a lábamról, mint idősebb testvérei, másrészt olyannyira ugyanolyan volt, mint ők, hogy rá kellett jönnöm, hogy a világnak ezek szerint akkor mégsincs vége. Szépen hazajöttünk a kórházból három nap után, és folyt tovább az életünk, immár négy gyerekkel. Mindaz, amit elképzeltem arról a bizonyos Down-szindrómás világról, mindeddig nem vált valóra. Nem mondom, hogy Mátéval ugyanolyan az élet, mint a tesóival, de összességében sokkal kevésbé befolyásolja az életünket az ő mássága, mint ahogyan azt az elején elképzeltem. Ebben egyébként nagy szerepe van annak is, hogy Máté három tesó után érkezett, így összességében csak a gyerekeink negyede Down-szindrómás, ami eleve lehetetlenné teszi, hogy túlzottan ráfixálódjunk erre a témára. Másrészt egészségileg nagy vonalakban (és egyelőre) rendben van, ami szintén jelentős tényező, és sajnos nem minden Down-szindrómás gyermeknél van ez így. Aztán az is igaz, hogy anyagilag sem renget meg bennünket az a plusz költség (és bevételkiesés), ami ezzel a speciális élethelyzettel jár. Meg biztosan van egy olyan összetevője is, ami a személyiségünkből adódik, hogy azért kisebb nehézségekkel egészen jól megbirkózunk. A nagyobbakat nem tudom, olyan még nem volt :)

Szóval nem az történt, amit gondoltam, nem egy szörnyű, mocsaras lápvidékbe süppedt élet jutott nekünk Mátéval, sőt... Ami egykor katasztrófának tűnt, azt ma már ajándékként élem meg - de erről majd egy másik alkalommal fogok írni. Most legyen elég annyi, hogy a gyerek nem lett totál retardált, hogy a testvérei nem lettek jobban elhanyagolva, mint ami önmagában a jelentős létszámukból adódik, és a házasságunk sem futott zátonyra. Időnként még kettesben is tudunk tölteni egy kis időt, főleg mostanában, hogy Máté egy kicsit nagyobbacska lett. A hétvégén is volt egy kis kimenőnk, és ugyan lehet, hogy elgurult a gyógyszerünk, de arra használtuk a kettesben töltött időnket, hogy együtt vegyünk részt a Brutál futáson, ami nem más, mint egy akadályfutásnak álcázott óriási dagonya. Ha már Máté nem tudott bennünket a mocsaras lápba taszítani, megtette ezt a BSI, mi pedig boldogan merültünk alá a sárdagonyába! Muszáj vele elbüszkélkednem, hogy a közel 1000 női indulóból a 100. helyen végeztem (7 km, 30 akadály, 55 perc alatt). Most már egészen biztos, hogy a mocsaras láp is igazán nekem való hely :)

 

elotte.jpg

Előtte

 

utana.jpg

Utána

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mas-szemmel.blog.hu/api/trackback/id/tr3014061561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása