A cím igazából úgy nézne ki valósághűen, hogy "szülinapunk punk punk", mert valójában a szűk családon belül hármunknak is augusztusban van a szülinapja, de a punkos áthallás miatt inkább maradtam az eredeti Alma-együttes által megénekelt verziónál.

Augusztus 9-én 5 évesek lettünk. És ez most nem az a számomra idegesítő királyi többes szám, amit a szülők (valljuk be, többnyire az anyák) a kisded megszületése utáni nulladik pillanatban elkezdenek használni, és onnantól aztán van "szopizunk", "kaksizunk", és "jön a fogunk". Én ezeket nem igazán használtam soha, az első kettőhöz részemről senkinek semmi köze, a harmadik meg nem annyira igaz, ebben a korban a fogak már inkább mennek, mint jönnek, szóval magamról inkább E/1-ben nyilatkozom, a gyerekről meg E/3-ban, bár tényleg sok minden van, amit együtt csinálunk még így 5 év után is. 

A szülinapunk azonban valóban egy kicsit közös. Máté megszületett erre a világra mint Down-szindrómás kisbaba, én pedig megszülettem, mint egy Down-szindrómás kisbaba édesanyja, és ez, noha előtte már született 3 gyermekem, mégiscsak hozott egy újfajta identitást az életembe. Eleinte ez persze nem tűnt valami vonzó identitásnak, sokkal inkább egyfajta bélyegnek éreztem, ami visszavonhatatlanul rányomódott az életemre, sőt, az egész családunk életére. Ma már sokkal inkább különleges identitásnak érzem. Mátét mint kisbabát szeretni nem volt nehéz egy percig sem. Az én új identitásomat megszeretni mint egy Downos gyermek édesanyja, ez sokkal hosszabb út volt. Hosszú és néhol kicsit rögös, de bejárható és gazdagító volt ez az út, és mire észbe kaptam, már eljutottam odáig, hogy olyannyira megláttam ennek a szépségét, hogy nem cseréltem volna el semmi másra. Megértettem, hogy bár a mai világ azt sugallja nekünk, hogy a problémáktól és nehézségektől mentes élet az igazi, a reklámok habkönnyű, csillámporos idilljére kell törekednünk, a valóság ettől távol áll. A boldogság (ha létezik ilyesmi egyáltalán) nem ott vár ránk, ahol minden könnyű és gördülékeny. A létünknek attól lesz súlya és mélysége, hogy nehézségekkel küzdünk meg. Ezektől válunk valódivá, három dimenzióssá. A szirupos idill csak két dimenzióban létezik, ennél fogva sosem lehet valós. Mindazt, amitől az életem és a személyiségem tartalommal telik meg, a nehézségek és a jutalom-pillanatok sajátos elegye hozta el számomra. Amikor Máté megszületett, azt hittem, az életem boldog szakasza ott ért véget. Utólag visszanézve úgy látom, hogy bizonyos értelemben éppen hogy ott kezdődött csak el...

Éppen ezért - na meg azért is, mert ez egy szülinapi bejegyzés - ezt az írást annak fogom szentelni, hogy elmeséljem, mi az, ami Mátéval jó. Ne vádoljatok azzal, hogy rózsaszínre akarom festeni a képet az életünkről. Azt hiszem, ebben a blogban éppen eleget írok a nehezéről is. De a fiam most lett 5 éves, és most őt szeretném ünnepelni azzal, hogy elmondok róla mindent, amit szeretünk benne. 

Hú, most érzem csak, hogy ez nehezebb, mint gondoltam... Mert amit a leginkább szeretünk benne mindannyian, az annyira megfoghatatlan és nehezen szavakba önthető anélkül, hogy giccsbe fulladjanak a mondatok... Mert titka van ennek a kis gézengúznak, amit valahol a szíve tájékán sejtek... Valahogy az egész lénye magával ragadó, finom kis energiák áramlanak körülötte. Többnyire derű és életöröm lengi körül, amiből részesülni szeretne mindenki, aki a közelébe kerül. Vidámságból, nyitottságból és szeretetből van összegyúrva, és ennek a keveréknek egyszerűen lehetetlen ellenállni. Ő egy személyben annyira cuki, mint az internet összes macskás videója együttvéve. 

Ahogy az ölembe fészkeli magát, hogy olvassak neki mesét -  szeretem. Ahogy felsikkant, hogy "Apaaa!" mikor az apja hazaér - szeretem. Ahogy zokniban kicsetteg utánam az udvarra - szeretem. Ahogy szalad felém, mikor érte megyek az oviba - szeretem. Ahogy lebiggyeszti a száját, mikor sírva fakad - szeretem. Ahogy mutatja a betapasztott ujját, hogy pusziljam meg - szeretem. Ahogy eljátssza a Tűzoltó Sam legújabb epizódját - szeretem. Ahogy kiscicásat játszik, és dorombol nekem, én pedig az anyacica vagyok - szeretem. Ahogy bocsánatot kér valami gaztette után, és cuppanós puszit nyom az arcomra - szeretem. Ahogy logopédia gyakorlás közben "gombócot" nyom a  nyelvével a pofijába - szeretem. Amikor ugyanígy kér szilvás gombócot ebédre - olyankor egyenesen imádom :) 

Tisztelem érte, ahogyan beleteszi a maga munkáját a fejlesztő foglalkozásokba. Mindazért, ami a legtöbb gyereknek természetesen adatik meg, neki meg kell küzdenie. A lépésekért, az egyensúlyozásért, minden egyes újabb szóért, a biciklizésért, a szobatisztaságért, a szandál felhúzásáért, aztán még egyszer azért, hogy ne legyen kacsaláb... És ő figyel és gyakorol rendületlenül. Lehet, hogy furcsának tűnik a párhuzam, de Máté által értettem meg, hogy mi az, hogy "meleg büszkeség". Sokáig nem fogtam fel, miért kell büszkének lenni arra, hogy valaki meleg, hiszen az egy adottság. Szerintem nem szégyen, de hogy erre miért kell büszkének lenni, az nem fért a fejembe. Most már értem. Mert van olyan is, hogy "Down büszkeség". Nem magáért az adottságért, hanem azért a plusz teljesítményért, ami amögött van, hogy mindazt elérje valaki, ami másnak természetes. Ha kilógsz az átlagból, ha valamiben más vagy, mint a többség, akkor azért is küzdened kell, hogy a "nulla" szintet elérd. Csak annyi elfogadást, megbecsülést, tiszteletet, ami másoknak alapból jár. Akár meleg vagy, akár cigány, akár Downos, vagy bármi másban eltérő, a legtöbb élethelyzetben mínuszból indulsz a többség szemében. Hát igenis jár a tisztelet és jogos a büszkeség azért, hogy ezt a lécet megugrod minden egyes napon az életed során. Én Mátéban azt is szeretem, hogy a puszta létével erre megtanított engem. 

Összebújunk a délutáni alvásnál. Néha nehezen alszik el, totál fel van pörögve, komplett sztorikat ad elő 3 szavas szókinccsel és egy teljes pantomim-csapat eszköztárával, beleénekel az altatódalba, elindul kifelé az ágyból, szóval mindent bevet, csak ne kelljen aludni. Aztán végül föladja, nagyokat ásítozik, majd a távolba réved a tekintete. A szeme még nyitva van, de már ütemesen lélegzik, és látom, hogy valahol egy másik világ határán jár. Lassan lecsukódnak a szemei, picit kinyílik a szája és kidugja a nyelvét álmában. Férj szerint ilyenkor van a "legdownosabb" feje :) Nem vitatkozom vele, igaza lehet, de az biztos, hogy nem állom meg, hogy óvatosan meg ne puszilgassam az arcát, a tenyerét, a husi kis karját ilyenkor. Lehajtom mellé a fejem, szinte az arcomon érzem a leheletét. Egy picit mindig hozzáérek valahol, nem elég, hogy mellettem fekszik. Ahogy megérintem, engem is elönt a nyugalom és a béke. Kétséget kizáróan érzem és tudom, hogy minden rendben van, és minden rendben lesz. Nem azért, mert az életünk mindig könnyű vele, hanem azért, mert teljes.