Legutóbbi posztom után kaptam bőven hideget-meleget (köszi, Index, hogy a legelvetemültebb posztomat teszed címlapra...), és persze felmerült az is, hogy miért nem járok tömegközlekedéssel a Korai Fejlesztőbe, ha ennyire kiakaszt az autózás. Végül is a kérdés maga jogos, úgyhogy elmondom, miért.
Elöljáróban annyit, hogy sokáig jártam tömegközlekedéssel, amíg Budapesten laktunk, addig csak a városon belül, Tatáról pedig vonattal, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt a tömegközlekedés, főleg a reggeli csúcsforgalomban. Ezen kívül környezettudatos énem is boldogabb vele, mint az autózással, továbbá nagyságrendekkel olcsóbb is, mivel Mátéval együtt én is kedvezményesen utazom, valamint biztonságosabb is. Szóval hosszú ideig a vonat volt a nyerő Tatáról, és kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése mellett azért zömmel ezt választottam.
A "kisebb-nagyobb nehézségek" alatt a következőket értem:
1. Tatán a vágány megközelítése felüljárón keresztül lehetséges. Az egész napi cuccunk a hátamon a hátizsákban (pelenkák, váltóruha, enni-és innivaló, néhány könyv és játék, amivel lekötöm a vonatút alatt), a gyerek (ruha nélkül) 15 kiló, a babakocsi úgy 6 kiló, és vagy segít valaki átvinni, vagy nem. Bár elég jó kondiban vagyok, egy idő után azért nehézzé vált ez a cipelés, meg kinyírta a derekamat, ekkor azt találtam ki, hogy van ennek a gyereknek lába, jöjjön át a felüljárón maga. Babakocsi összecsukva a bal kezemben, jobb kezemmel fogom a kezét és segítek neki lépcsőzni. Az első alkalommal konkrétan 25 percbe telt, amíg átértünk, mert ugyan lába az van, de állati nehéz őt arra motiválni, hogy arra akarjon menni, abban a tempóban, ahogyan azt én elképzelem. Ugyanez a válasz arra is, hogy minek egy közel 4 éves gyereknek a babakocsi. A 25 percet kitartó gyakorlással 6-8 percre szorítottuk le, mostanra egészen hatékonyan sikerül fel-és lemászni mindenféle lépcsőkön.
2. Oké, átértünk a vágányhoz, jön a vonat, az IC nem alacsony padlós ugye. Tehát fölpakolom a babakocsit összecsukva a vonatra, majd a gyereket, a babakocsit az előtérben hagyom, mert máshol nem fér el. Konstatáljuk, hogy a jegyeink nem egymás mellé szólnak, Az utastársak általában jó fejek, és felajánlanak némi átrendeződést a kedvünkért, ha nem, akkor Máté az ölemben ül Budapestig.
3. Haha, még ha ülne, de neki nem szokása ám sokáig egy helyben ülni! Folyamatosan foglalkoztatnom kell, beszélni hozzá, játszani, mondókázni vele, olvasni neki, különben vagy megpróbál elszaladni, vagy valami galádságot visz véghez pillanatok alatt. Alapvetően nem esik nehezemre egy órát foglalkozni a gyerekemmel, de a "folyamatosan"-t azt úgy értsétek szó szerint, hogy annyi idő alatt képes elszaladni mellőlem, amíg előveszem a telefonomat és megkeresem benne a jegyet, hogy megmutassam a kalauznak.
4. Ha netán lankad a figyelmem, akkor előszeretettel kezdi inzultálni a korábban említett jó fej (esetleg rossz fej) utastársakat puszta kedvtelésből. Azaz megpróbálja megszerezni a telefonjukat, vagy legalább gyorsan megnyomkodni rajta valamit, beleturkálni a táskájukba, megtapogatni a ruhájukon bármit, ami színes vagy fényes, esetleg átrendezni a nagy gonddal elkészített frizurákat. A reakciók vérmérséklettől függőek, én persze próbálom eltéríteni korszakalkotó ötleteinek megvalósításától, de néha meglepően gyors tud lenni, ha valamit a fejébe vesz. Összességében elmondható, hogy nagyon sokan kedvesen viszonyulnak hozzánk, szintén sokan semlegesen, és nagyon negatív reakcióval még nem találkoztunk.
5. Külön bekezdést érdemel a pelenkázás a vonaton, amire többször is szükség volt már az elmúlt hónapokban. Jobbik eset, amikor az IC-n aktivizálódik a gyerek anyagcseréje, mert ott legalább van időm elintézni a tisztogatást, még ha helyem nincs is. Ilyenkor a lecsukott WC fedélre állítva teszem tisztába, bevallom, ez még sok évnyi pelenkázási rutinnal a hátam mögött is rejt kihívásokat magában, de többször is megoldottuk. Igaz, közben Máté azzal szórakozott, hogy folyamatosan nyomkodta az öblítő gombot, kimerítve ezzel a vonat teljes víztartalékát, de őszintén szólva örültem, hogy addig is egy helyben megállt. A rosszabbik eset, amikor az agglomerációban szállok fel a vonatra P+R módszerrel. Ki tudja, miért jön rá a gyerekemre folyton a vonaton a kakilhatnék, de Törökbálint és Kelenföld között egyszerűen nincs annyi időm, hogy bevonuljak a WC-be, tisztába tegyem, és még időben le is szálljunk. Ezektől az utastársaktól ezúton kérek elnézést...
6. Ha végre leszálltunk a vonatról, akkor már csak buszozni kell egy kicsit (Kelenföld esetén metrózni is, de az a metró legalább akadálymentes, most arra nem is térek ki, hogy egyesek szemrebbenés nélkül húznak el a lifttel az orrom előtt, holott szemmel láthatóan képesek lennének használni a mozgólépcsőt is, de hát lifttel legalább 14 másodperccel gyorsabban felérnek, mindegy, megvárom, amíg visszaér). A buszozásban az az izgalmas, hogy sokan vannak rajta, és nem tudom úgy leparkolni a babakocsit, hogy Máté ne érjen el senkit és semmit, különös tekintettel arra, hogy a kezeivel itt is kibújik az övből, és föláll a babakocsiban, ha úgy tartja kedve. Ilyenkor jön az, hogy megnyomkodja a leszállásjelzőt függetlenül attól, hogy leszállunk-e már vagy sem, hátizsákok lelógó zsinórjába csimpaszkodik, kihúzgálja a kerekesszék számára kialakított biztonsági övet, rugdossa a busz oldalát, nyalogatja a kapaszkodó korlátot, vagy jobb esetben ismerkedik a mellé leparkolt másik kisgyerekkel (szerencsére őket nem szokta nyalogatni). A lehetőségekhez mérten persze próbálom mindebben megakadályozni, vagy lekötni valamivel, de ha nagyon sokan vannak, akkor csak mögötte tudok megállni, nincs köztünk szemkontaktus sem, és ilyenkor nehezebb dolgom van.
Mindezek persze csak egy blogbejegyzésben sűrűsödnek így össze, vannak napok, amikor különösebb nehézségek nélkül beérünk, ráadásul úgy, hogy sikerül minőségi közös időtöltést varázsolni a tömegközlekedés óráiból, és vígan és dalolva állunk neki a foglalkozásoknak. De van olyan is, amikor még csak 9.45. van, és én már elfáradtam, és ilyenkor szoktam tréfásan megkérni egy anyuka társamat, hogy ha megy le a közértbe, legyen szíves, hozzon Máténak egy banánt, nekem meg egy vodka-Martinit :)
Viszont azt kell mondanom, hogy mindezekkel együtt is még mindig jobb lenne a tömegközlekedés, ha nem kellene valahogyan haza is jutnunk. 12-kor van vége az óráknak, akkor még egy gyors ebéd, pelenka csere, nekem egy kávé (ha már vodka-Martini nem jutott...), és indulás haza. Ekkorra azért Máté is eléggé el szokott fáradni, egyébként is alvásideje lenne, de az utazás és a foglalkozások teljesen lefárasztják. Nem sokkal ezelőttig ennek eredményeképpen nagyon hamar elaludt a babakocsiban (második ok a babakocsizásra), átszeltük a várost, felszálltunk a vonatra (direkt emiatt jöttünk haza személyvonattal, mert az alacsony padlós, és nem kell kivennem őt a babakocsiból, hogy felszálljunk), és Tatáig egyre csak aludt. Igen ám, de az utóbbi néhány alkalommal egyszerűen nem tudott elaludni a buszon, sem a metrón, sem a vonaton. Ha Máté túl fáradt, akkor sokszor ahelyett, hogy elpilledne, inkább felpörög. Na olyankor jön az, hogy amit eddig leírtam az utazásról, azt emeljük köbre, és fűszerezzük meg egy kis dühöngéssel és sírással. Ezt már nem hogy az utastársaknak nem kívánom, de magamnak meg Máténak végképp nem. 3 órára érünk haza, ha akkor valahogy elaltatom, akkor borul az esti lefektetés, ha nem, akkor a nap hátra lévő része kuka. Nem csak Máténak, hanem az egész családnak, ami nálunk 6 embert jelent :) Ehhez képest az autóba berakom, és 5 perc múlva édesdeden szundít egészen hazáig, és még tovább.
Szóval ott vagyok, hogy vagy besuhanok reggel a városba vonattal, lazán kikacagva a dugóban rostokoló tömegeket, de akkor a délután tiszta szívás, vagy átküzdöm magam az idegbaj határáig jutva a reggeli dugón, de akkor délután lazán kisuhanok a városból az alvó kisgyerekemmel a kocsiban.
Jelenleg a P+R megoldással kísérletezem, lehet, hogy ez lesz az optimum számunkra. Félreértés ne essék, nem szeretném magunkat sajnáltatni, és a teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy egy csomó helyzetben nem nehezebb Mátéval az élet, mint egy átlagos kisgyerekkel. Sőt, nap mint nap van rengeteg olyan helyzet, amikor plusz örömforrásnak élem meg, hogy Down-szindrómás, mert annyira vidám, huncut, szeretetteljes, és olyan tiszta energiák áramlanak körülötte, ami úgy tud feltölteni, mint valami áramforrás a lemerült akkumulátort. Viszont pont a közlekedés az sokszor nehezített pálya vele. Azt szeretném érzékeltetni ezzel, hogy senki ne ítélkezzen a másik fölött, ne akarja megmondani neki a magas lóról a tutit, amíg nem volt az ő élethelyzetében. Márpedig ha valaki pont az én életemben van, akkor nagy baj van, mert akkor minden bizonnyal skizofrén vagyok, és éppen a másik énem szól hozzám, ráadásul tök lekezelő módon, úgyhogy nem is nagyon vagyunk jóban egymással, vagyis magunkkal... :)
Mindenesetre ami neked kívülről kézen fekvő megoldásnak tűnik, azaz hogy ha idegesít a reggeli dugó (mondjuk azon belül is csak a pofátlan sofőrök idegesítenek, de ez most mindegy), akkor járjak vonattal, az az én életemre vetítve ezt jelenti, amit itt leírtam. Hidd el, hogy nem vagyok a magam ellensége, meg a kisfiamé sem, és igyekszem megtalálni a lehető legjobb megoldásokat az életünkben. És nem, nem kérek ehhez semmiféle előjogokat. Csak annyit kérek, ami alapvetően minden embernek kijár, és amit én is igyekszem megadni másoknak: korrekt, kulturált viselkedést, toleranciát és egy csöppnyi empátiát. Csak próbáld meg, és meglátod, a világ máris egy kicsit jobb hely lesz általad :)
A képen az látható, ahogyan négy gyerekkel "tömegközlekedem". Valójában ez a fotó a gyereknapi városnéző kisvonatozáskor készült, és azt szeretném demonstrálni vele, hogy mennyire nehéz képes anyagot készítenem a blogomhoz. Ezt a képet Ádám készítette, a jobb oldalon direkt benne hagytam a fél ujját, hogy ő is rajta legyen a fotón :) Nekem fél fejem hiányzik róla, Levente direkt hülye arcot vág. Na és képzeljétek el, hogy az összes többi ennél rosszabbul sikerült :D