Ez most egy (majdnem) tipikus anyablogos bejegyzés lesz, amiben annak örvendezek, hogy az én kis magzatom micsoda zseni. Bocs előre is, de most muszáj!

Mert az én kis zseni gyerekem ma életében először jelezte, hogy kakilnia kell, és sikerült a bilibe termelnie a végterméket! Azt hiszem, ez minden gyerek életében egy nagy mérföldkő, ilyenkor jogos a taps és a sikoly. De azért talán olyan családi ovációt ritkán rendeznek egy bilibe sikerült kaki fölött, mint amit Máté kapott ma délután :)

Amikor megszületett, az első napokban tele voltunk kérdésekkel. Vajon milyen élete lesz, mire lesz képes és mire nem, és milyen életünk lesz nekünk vele? Férj elolvasta a neten a hirtelen fellelhető legszörnyűbb "szakirodalmat", ami nem ígért mást, mint vért, verítéket és könnyeket. Utóbb ezekről kiderült, hogy 30-40 évvel ezelőtti kutatásokra támaszkodó rémirományok, amik alapvetően intézetekben nevelkedő Down-szindrómás emberek vizsgálatán alapulnak, és ezáltal sokkal szörnyűbb képet festettek le, mint ami valójában várható. Én az elején igyekeztem kizárólag a biztató cikkeket elolvasni, azt gondoltam, hogy szörnyű gondolataim azok vannak magamtól is, köszönöm szépen, most inkább olyasmire van szükségem, ami reményt kelt ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben. Bár a legfontosabb kérdésem az volt, hogy lesz-e boldog ember Mátéból (jelentem, a válasz egyelőre pozitív, kevés nála boldogabb embert ismerek, ha ismerek egyáltalán...), mégis hamar felvetődött bennem, hogy vajon milyen szintű ellátásra fog szorulni. Az első pár nap után azt a taktikát választottam, hogy kizárólag az adott pillanattal voltam elfoglalva, próbáltam folyamatosan a jelenben maradni, mert azt láttam, hogy a jelen éppen olyan Mátéval, mint bármely más kisbabával, és ez akkor nagyon megnyugtató volt. Nem akartam előre nézni 30 évre, de még kettőre sem, élveztem az újszülött babámmal töltött meghitt perceket, mert ez adott erőt a másság tudatának elviseléséhez. 

Ma sem gondolkodom nagyon előre, mindig az éppen előttünk álló lépcsőfokokra való fellépést tervezem meg, ahogyan a többi gyerekemmel is teszem. De néha persze előre szaladnak az ember gondolatai, vágyak és kérdések és néha félelmek köszönnek rám a jövőből... Ugye megtanul majd beszélni? De jó lenne, ha írni-olvasni is tudna... És mi lesz, ha nem lesz soha szobatiszta? (Elárulom egyébként, hogy a Down-szindrómás gyerekek döntő többsége szobatisztává válik idővel, még ha az átlagos fejlődéshez képest többnyire később is).

Idő közben szinte észrevétlenül eljutottam oda, hogy ezek a kérdések már nem is olyan nagyon fontosak számomra. Elfogadtam a lehetőségét annak, hogy Máté nem fog tudni beszélni, és mindig is pelenkázni fogjuk őt. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok mindent megtenni azért, hogy segítsem a fejlődését, hanem azt, hogy ha minden erőfeszítésünk ellenére sem fog tudni beszélni, vagy nem lesz szobatiszta, az sem fog számítani. Egyszerűen annyira szeretem, pont olyannak, amilyen, és az ő szeretetteljes, derűs lénye olyannyira felülír minden mást,  hogy ezek részletkérdésekké váltak. 

Persze nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben rejlik. Bizony meghatározó eleme az ő életminőségének és az enyémnek is, hogy szobatiszta lesz-e vagy nem. 3 évesen még könnyű és természetes őt pelenkáznom (kivéve, mikor rátör a rosszalkodhatnék, na akkor nem olyan könnyű...), 13 vagy 33 évesen már kevésbé lenne az. És bár az iránta érzett érzéseimen ez mit sem változtatna, a napi életvitelünk szempontjából mégis nagyon fontos. 

Ennek fényében talán érthető, hogy miért ilyen nagy esemény nálunk egy bilibe pottyantott kaki. Igen, minden gyerekemnél örültem, mikor az első lépéseket megtette a szobatisztaság felé, mindegyikükre büszke voltam, de nem mindegyikről írtam posztot a világhálóra. Ez nálunk a kommunista kaki esete: minden kaki egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek :)

Bocs, de bilizős képet nem teszek föl, az ifiúr személyiségi jogaira való tekintettel. Ámde azt legalább demonstrálom, hogy igazi alfa-generációsként előbb tudott szelfit készíteni, mint bilibe kakilni :)