Mátéval 2 hónapos kora óta járunk a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjébe. Lassan 3 év távlatából mondhatom, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk. Amikor először beléptünk a Koraiba (pontosabban csak én léptem, hiszen Máténak a lépés mint olyan közel két évesen sikerült először) egyből éreztem, hogy itt jó helyünk lesz. Biztosan találtunk volna korai fejlesztőt a lakóhelyünkhöz közelebb is, és mivel azt meg se néztem, nem mondhatom, hogy rosszabb lett volna, mint ez, de azt mondhatom, hogy ez egészen biztosan egy fantasztikusan jó hely.

Először is nekem az a nagyon jó benne, hogy itt szinte kizárólag Down-szindrómás gyerekek vannak. Meg persze a szüleik. Na jó, ne ijedjetek meg, igazából van még egy csomó felkészült és elhivatott gyógypedagógus is, mert nélkülük azért nem érne ilyen sokat ez a hely :) Szóval nekem az a jó a Koraiban, hogy egyből bekerültem egy közösségbe, ahol a saját szememmel is láthattam, hogy a nagyobbacska Downos gyerekek mifélék is tulajdonképpen. Ez engem eléggé érdekelt, hiszen a sajátom még alig látszott ki a hordozóból, éppen kezdett belenőni(!) az 56-os rugdalózókba, és úgy általában éppen olyan volt, mint bármelyik másik két hónapos csecsemő. Maga a plusz kromoszóma csak egy tudati kategória volt számomra, egy szám egy papíron, amit nehéz volt összeegyeztetni azzal a hús-vér kisbabával, akit a karomban tartottam, és épp úgy működött, mint az előző három tesója. Ez egyfelől jó volt, mert a kezdeti sokkhatás után segített kimászni a gödörből, amibe a diagnózis közlésekor pottyantunk, másrészt viszont teret adott egy csomó találgatásnak és képzelődésnek azzal kapcsolatban, hogy oké, most ilyen, de milyen lesz? A Koraiban aztán egyszeriben megláthattam egy kicsit abból, hogy Máté milyen lesz. És amit láttam, az engem megnyugtatott. Mert láttam ott sok helyes kis pofit, égig érő mosolyokat, esetlen kis lépéseket, néha egy-egy hisztit, egyszóval gyerekek voltak, mint az összes többi gyerek. És láttam szülőket, akik teljesen normális, hétköznapi emberek voltak, nem volt több karika a szemük alatt, mint bármely más kisgyerekes szülőnek, nem volt lenőve az anyák haja és nem volt kéthetes borosta az apákon, úgy általában semmivel sem tűntek megviseltebbnek egy átlagos játszótéren összeverődő szülőcsapatnál, sőt egyáltalán nem tűntek olyannak, mint akiket épp csak egy rövid eltávozásra engedtek ki éppen az idegosztályról. Egyszóval kicsit sem voltak olyanok, mint amit elképzeltem magamban rosszabb napjaimon, ha megpróbáltam belegondolni, hogy vajon hogy fogok én kinézni 3 év múlva :)

A Korai Fejlesztő azért is jó hely, mert hirtelen belecsöppen az ember egy közösségbe, ahol mindenki (nagyjából) ugyanabban a cipőben jár, és egy csomó gondunk és örömünk egy tőről fakad. Valahogy jó érzés, hogy egy csónakban evezünk, és az is jó, hogy van egy hely, ahol (majdnem) mindenkinek Down-szindrómás a gyermeke. Így ami a külvilág számára - és kezdetben még a magunk számára is - egy különleges, furcsa helyzet, az ott egy csapásra normalitássá válik, és ettől az ember máris kevésbé érzi magát UFO-nak. Vagy ha még egy kicsit UFO-nak is érzi magát, de legalább nem E.T.-nek, aki magányosan tengődik a Föld nevű bolygón földönkívüli mivoltában, hanem egy olyan UFO-nak, aki egy egész űrhajónyi legénységgel együtt hasít az űrben valami ismeretlen, távoli galaxis felfedezése felé. Bevallom, én sokakat nagyon megkedveltem a legénység tagjai közül, legyenek akár apró talpú, mandulaszemű ufonauták, legénységi tagok avagy az űrhajó vezetősége, akik kijelölik a célokat és az irányokat a hajó számára.

Mert hát itt van persze a kiváló gyógypedagógus és gyógytornász gárda is, akik önszántukból szálltak be ebbe az űrhajóba, és szakértelmükkel, elhivatottságukkal és nem túlzok, ha azt mondom, hogy szeretetükkel igyekeznek a legjobb irányba terelni gyereket és szülőt egyaránt ezen a néha rögösnek bizonyuló úton (ami itt most kicsit képzavarként hat, mert ha jól gondolom, az űrben nemhogy rögökkel, de a légüres térben még turbulenciával sem kell számolnia egy űrhajónak...). 

Képzeljétek el, hogy ez a remek csapat minden évben így május táján szervez egy hajókirándulást a Koraiba járó gyermekek és egész családjuk számára. Nekem fogalmam sincs, hogy honnan varázsolnak erre a programra pénzt, paripát, fegyvert - vagy inkább hajót, perecet és bringóhintót - minden évben, de az tény, hogy a hajókirándulás olyan biztos, mint a gyerekeink plusz kromoszómája. Szóval reggel felszállunk egy csodás hajóra, amin a személyzet üdítőt szolgál fel számunkra, és Budapest legszebb épületei közt hajózva eljutunk a Margit-szigetre. Valamelyik gyerekem aggódva megkérdezte, hogy szerintem biztosan jó hajóra szálltunk-e fel, de megnyugtattam, hogy nem látok rá túl nagy esélyt, hogy egy véletlenszerű kirándulóhajón úgy 50 Down-szindrómás gyerek verődjön össze, úgyhogy minden bizonnyal a megfelelő hajón vagyunk :) A Margit-szigeten kisétálunk a rétre, letelepedünk, lehet mindenféle klassz játékot játszani, amivel a pedagógusok készülnek a gyerekeink számára, vagy csak lazulni, ismerkedni az eddig esetleg ismeretlen családtagokkal (mármint nem a saját családtagjainkkal, mert őket azért valószínűleg ismerjük, hanem más gyerekek családjával, akik rendszerint nem szoktak feltűnni a Koraiban). A gyerekek kapnak perecet, és a visszaút előtt még bringóhintózni is elmehetünk! És muszáj hozzátennem, hogy mindezt teljesen ingyen, mert bizony vannak családok, akik ugyanezt fizetős verzióban nem engedhetnék meg maguknak... 

A réten lehet körben ülve mondókázósat is játszani, amit a csoportfoglalkozáson is szoktunk, és a gyerekeink többsége nagyon szereti. Mátét most Léna kísérte el a rögtönzött csoportfoglalkozásra, így nekem volt alkalmam egy pár képet készíteni róluk. Bevallom, mindig megmelengeti a szívemet, amikor látom együtt játszani a gyerekeimet Mátéval. Ez a kép szerintem remekül kifejezi, hogy milyen hatással van egy Down-szindrómás gyerek a testvérei életére:

És szeretnék még egy fotót megosztani veletek, aminek a mottója az lehetne, hogy "This is the beginning of a beautiful friendship!" :)

Léna és Zétény egy bevásárlóközpontban találkoztak először, ahol véletlenül futottunk össze Zétiékkel. Utána hetekig azt hallgattam Lénától, hogy Zétény mennyire cuuukiii, amivel egyébként maximálisan egyet tudok érteni, csak nem tudom ugyanazzal a hangsúllyal mondani, mint Léna - sajnos ez a 9 éves tündérek utánozhatatlan sajátossága :) Amikor a kiránduláson újra találkoztak, Léna odáig volt, és Zéténynek sem kellett sok idő, hogy a szívébe zárja Lénát. Sokáig együtt játszottak és kézen fogva közlekedtek mindenfelé, szinte tapintható volt kettejük közt a szeretet! Azt hiszem, aki egyszer megtapasztalja egy Down-szindrómás kisgyerekben rejlő varázslatot, az olyasmit nyer vele, ami egy életen át elkíséri őt... Az én gyerekeimnek van szerencséjük Mátéval felnőni, és meggyőződésem, hogy a tagadhatatlanul meglévő nehézségekkel együtt ez felbecsülhetetlenül sokat tesz hozzá a személyiségükhöz. Egyebek közt azt, hogy a másság számukra természetessé válik, a nem szokványos emberek is szerethetővé lesznek, és talán azon sem akadnának fönn különösképpen, ha egy szép tavaszi napon egy UFO szállna le a Margit-szigeten, telis-tele apró talpú, mandulaszemű kis ufonautákkal!