Azt hiszem, egyre kevésbé trendi dolog szörnyen elfoglaltnak lenni. Na a mi családunk ebben sem követi a trendeket... Mit nekünk slow, mit nekünk hygge vagy lagom, mi változatlanul rohangálunk A-ból B-be, egyre őrjítőbb a színkavalkád a naptárunkban, amellyel a különböző családtagok programjait próbáljuk elkülöníteni, és minimum két dolgot csinálunk egyszerre, hiába tudjuk, hogy a multitasking milyen káros az egészségünkre.

Kezdem mindjárt magammal. Nekem elvileg nagyon rá kellene érnem mindenre, hiszen én csak itthon vagyok a gyerekkel. Ezzel a mondattal csak az a baj, hogy egyrészt nem egy gyerekkel, hanem néggyel, másrészt általában mindenhol vagyunk, csak itthon nem. Délelőtt ugyan elvileg és rendszerint csak Mátét hurcolom körbe a Korai Fejlesztő- Óvodaiskola-Tesco Bermuda háromszögben, mint a véres kardot, de persze ez időnként kiegészül valamelyik idősebb leszármazónkkal is, pl. betegségek és nevelés nélküli munkanapok okán. De vegyünk csak egy sima hetet, amikor minden folyik a maga normális medrében. Hétfőn és szerdán baba-mama tornára járunk. Ez ugyan elsősorban értem van, mert javarészt én próbálok ott tornázni, sőt, szerencsés napokon a torna után egy kávé is belefér a lányokkal. De Máté miatt is fontosnak érzem, hogy legyen normál fejlődésű gyerekek között is, és ne csak a Korai Fejlesztő legyen az a hely, ahol kortársakkal találkozhat. Kedden és csütörtökön a Korai Fejlesztőben okosodunk (és itt a királyi többes most tényleg indokolt, nem afféle elfajzott kismamás szleng, mint a "hány kilósak vagyunk" meg "kibüfiztük a tejecskét" - egyrészt Máté is fejlődik, másrészt én is tanulom, hogy az itthoni tevékenységeinkbe, játékainkba milyen fejlesztő elemeket lehet belevinni). Pénteken nincs semmilyen fix programunk, ilyenkor általában a hétvégi bevásárlást szoktuk intézni. Ezt a heti rendet színesítik a különböző orvosi vizsgálatok, amikből Máténál az átlagosnál több előfordul  - bár ezek hála Istennek többnyire csak mindenféle kontrollok, mert egy kis szívbetegségen kívül semmi komoly nincs neki. Így telnek tehát a délelőttök, ebéd után meg már hozom el Leventét az oviból, és innentől csak egyre többen és többen leszünk itthon :)

Ha próbáltál már valaha kisgyerekes szülővel telefonálni, hamar rájöhettél, hogy már az sem egyszerű, hogy elérd. Ha meg két kisgyerekes szülő próbál meg egymással beszélni, na az halmozottan hátrányos helyzet - előfordult, hogy egy barátnőmmel egy hétig hívogattuk egymást, mire egyszer valamelyikünknek sikerült legalább felvenni a telefont :) Maguk a beszélgetések sem zavartalanok persze, közben az ember olyanokat mond, hogy "Tedd már azt le légyszíves!", vagy "Mossál kezet!" vagy "Ne másszál magasabbra!", amik egyébként csöppet sem illenek a szövegkörnyezetbe. A telefonálás pedig jó eséllyel nem azzal zárul, hogy "Örülök, hogy végre beszéltünk, puszilom a családot!", hanem azzal, hogy "Bocs, most le kell tennem, mert sír a gyerek / megint összeverekedtek / elesett a kismotorral!" 

És hát ott van Apuka is, aki, mint a rendes, jómunkásember apukák úgy általában, szintén nagyon elfoglalt. Régebben, még egy gyerekes korunkban, előfordult, hogy megpróbáltuk egymást felhívni csak úgy nap közben, szerelmes csivitelés céljából, kedvesen érdeklődve a másik aktuális hogyléte felől. Ahogy azonban Férj egyre fontosabb ember lett a munkahelyén, leszoktam arról, hogy csak úgy hívogassam, mert rendszerint a "Halló!" helyett már úgy szólt bele a telefonban, hogy "Sürgős? Mert most nem érek rá!". Így aztán meg is lepődtem, amikor egyszer azt láttam, hogy munkaidőben a Férjem hív engem! De korai volt az öröm... Felvettem, mire ennyit mondott: "Bocs, most nem érek rá!" - és letette :) Hiába, a szokás hatalma, gondoltam, bár emiatt igazán nem kellett volna felhívnia :D

Szerencsére a technikai fejlődés erre a problémára is kínál egy igazi instant megoldást, amikor is a hívás elutasításával párhuzamosan egy sablon üzenetben tájékoztatjuk a hívó felet arról, hogy most éppen miért nem érünk rá vele bájcsevegni. Én magam ugyan nem használom a telefonomnak ezt a funkcióját, és nem is igénylem a hívott fél részéről. Én még ahhoz a maradi nemzedékhez tartozom, aki egyszerűen elhiszi a másiknak, hogy most éppen nem ér rá a hívásomat fogadni, és tudomásul veszem, hogy ha kinyomja a hívást, akkor konstatálta, hogy kerestem, és majd visszahív, ha alkalmas lesz neki. Ahhoz meg igazán semmi közöm, hogy éppen a klotyón üldögél vagy a szeretőjével múlatja az időt (kivéve persze a Férjem esetében, akinél ez utóbbi körülmény nagyon is érdekelne, viszont valószínűleg nem fogja ezt egy sablon üzenetben tudatni velem...). Gábor ellenben rendszeresen szokta üzenetben magyarázni a hívásom elutasításának okát, bár ezek az üzenetek nem mindig nagyon informatívak... Ma délelőtt pl. felhívtam, miután kijöttünk a gyerekorvostól, mert a vizsgálat eredménye az ő délutáni programját is érinti. Persze nem ért rá, így keletkezett köztünk az alábbi üzenetváltás:

"Most pónilovagolok, ha leszállok, hívlak."

"Hazudsz kutttya! Nem is bír el téged egy póni!"

Mert akármilyen elfoglaltak is vagyunk, azért egy mélyenszántó beszélgetésre szeretett házastársunkkal mindig kell időt szakítani :D

És mivel a vizuális kultúra idejét éljük, meg valamivel lájkokat is kell szerezni, itt egy kép Mátéról, aki szokásától - és a bejegyzés címétől - eltérően éppen nem elfoglalt. Hacsak az aranyoskodást nem tekintjük elfoglaltságnak :)