Tudom, hogy anyaként, és főleg sok gyerekes anyaként nem én vagyok az egyetlen, aki gyakran édesanya helyett kiképző őrmesternek érzi magát a családban. Különösen a reggeli és esti készülődés, illetve a valahová elindulást megelőző időszakok ilyenek: próbálok minden folyamatot kézben tartani, irányítani, vezényszavak röpködnek, aztán ugyanazok a vezényszavak újra és újra, mert elsőre, másodikra és harmadikra hatástalanok maradtak. Biztos vagyok benne, hogy minden szülőnek ismerős: "Gyertek vacsorázni! Mossál előtte kezet! Menj vissza, és mosd meg szappannal! Indulj fürdeni! Szállj már ki a kádból! Vedd fel a pizsamádat! A fölsőjét is! Fogmosás! FOGMOSÁS! Ez nem volt fogmosás, menj vissza, és mosd meg 3 percig! (Amíg Budapesten lakásban laktunk, szentül meg voltam győződve róla, hogy a szomszédok már többször is megmosták a fogukat határozott felszólításaim hatására, mire nálunk ez mindenkinek sikerült... Itt Tatán családi házat bérlünk, úgyhogy a mostani szomszédaink akkor mosnak fogat, amikor ők akarnak.)

Bevallom, én sokszor zaklatottan éltem meg a napnak ezeket az időszakait, és bosszankodtam, hogy miért kell nekem egyfolytában minden nap ugyanazokat a dolgokat ismételnem, amikor a gyerekeim 75%-a nyilvánvalóan tisztában van a szükséges teendőkkel. (A miheztartás végett mondom, hogy Ádám 11, Léna 9 és fél, Levente pedig hamarosan 7 éves lesz.) Dühös voltam a gyerekeimre, gyakran a férjemre is (a teljesség kedvéért: ő 39 éves múlt), aki a konkrét kéréseimet ugyan jobbára teljesítette, időnként a folyamatok kézben tartására is láttam erőfeszítéseket tőle, néha viszont egyszerűen kivonult az egészből. És legfőképpen nagyon sokszor utáltam saját magamat ebben a helyzetben. Egyszerűen már engem idegesített, ahogyan működtem ezekben a szituációkban, ahogy kijöttek ugyanazok az idióta mondatok a számon, és mire végre mindenki ágyba került, én úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom. 

Tegnap azonban eljött a lázadás napja. Elmondom, mi volt az utolsó csepp a pohárban. Levente délután egy barátjánál volt, ahová este fél 8-kor kellett érte mennem. Amikor elmentem itthonról, mindenki vacsorázott már, és Máté meg is volt fürdetve. Mondtam, hogy mire hazaérünk Levivel, a többiek lehetőleg legyenek ágyban (nálunk este 8 óra a lefekvés célidőpontja). Ehhez képest amikor negyed 9-kor megérkeztünk, a gyerekeim ülnek a kanapén, és valami idióta filmet néznek a tévében. Táska bepakolás nem volt, ágyazás nem volt, és ó jaj, FOGMOSÁS sem volt! Mindez azért, mert a férjem úgy gondolta, hogy ő edzeget egy kicsit így este felé, és betesz hozzá egy filmet. És lám, micsoda meglepetés, ezek a fránya kölkek ahelyett, hogy maguktól csinálták volna a dolgukat, hogy-hogy nem, leültek inkább a kanapéra tévézni. Ki gondolta volna, hogy ez lesz... Bevallom, ezen a ponton kicsit elszakadt a cérna. Előtört belőlem a kiképző őrmester, ez alkalommal a dühösebbik fajtából. Kiosztotta a megfelelő parancsokat, amiket a megszeppent közlegények kivételesen azon nyomban teljesítettek is, Levit villámsebességgel megfürdette, majd rövid relaxálás után sorakozót rendelt el a gyerekszobában.

Mire idáig jutottunk, valójában már lenyugodtam, de megszületett bennem az elhatározás, hogy itt és most nekem ebből elég volt. Nem akarok többet én lenni a "rossz zsaru" a családban, nem akarok kiképző őrmester se lenni többé, és ebben a minőségemben azonnali hatállyal fel is mondok. Új szabályok lépnek érvénybe, ezekből nagyon kevés lesz, minden más pedig engem innentől nem fog érdekelni. Konkrétan annyi az elvárásom, hogy mindenki járjon be az oviba/iskolába, és ne verjék egymást agyon. Természetesen Mátéval minden marad a régiben, nála még természetes, hogy kézi vezérléssel működik, bár (már és még) tulajdonképpen elég sok utasítást tök jól teljesít is, amennyire tőle telik. Leventének el fogom mondani, hogy mikor mi a teendője, de csak egyszer, és ha nem csinálja meg, akkor lelke rajta. Egyébként pedig mostantól kezdve mindenki azt csinál, amit akar. Én kiteszem reggel az ennivalót, aki akar, eszik, aki nem, mehet éhesen. Ha felöltöznek, akkor jó, ha nem, tőlem mehetnek pizsamában oviba vagy iskolába. Én fölébresztem őket, de nem 15 percen át személyenként, ha nem kelnek föl időben, és elkésnek, akkor elkésnek. Ha tanulnak, tanulnak, ha nincs kész a lecke, egyest kapnak, nem az én egyesem. Ha bepakolják este a táskát, akkor be lesz pakolva ,ha a reggeli kapkodásra hagyják, és valami itthon marad, az legyen az ő problémájuk. Aki este 8-ra elkészült és ágyban van, ahhoz odabújok, mint eddig is minden nap, aki nincs készen, az akkor fekszik le, amikor akar, de az odabújásról sajnos lemaradt... Aki akar, az fürdik, aki nem akar, az tarthat rosszcsont napot, de ha nagyon megbüdösödnek, akkor nem fogok odabújni. Nem fogok civakodni a tévézés vagy gépezés miatt sem, bedobom a gyeplőt, lesz ami lesz. Lesz itthon étel meg tiszta ruha (már ami eljut a szennyestartóig, azt kimosom), és ha rendet raknak a szobájukban, akkor ki is takarítok, egyébként meg becsukom az ajtót, és nem nézem a rumlit.

A reakciók engem is megleptek. Ádám főleg a korlátlan gépezésnek örült meg, de azért óvatosan megkérdezte, hogy azért ha valami fontosat el akar mondani, azt meghallgatom-e. Mondtam, hogy persze, nincs harag csak meguntam, hogy én dirigáljak, ők meg folytonos ellenállásban legyenek. Most kipróbáljuk, milyen az, ha nincs kinek ellenállni. Léna meg Levente viszont teljesen kétségbe estek, olyannyira, hogy Gábornak kellett hozzájuk bújni és megnyugtatni őket, aki értetlenül állt a jelenség előtt, mert épp fürdött, és lemaradt a kinyilatkoztatásomról. A két középső láthatóan megijedt attól, hogy mostantól nem vállalom a felelősséget a fogmosásukért (sem), és megérezték annak a súlyát, hogy most tényleg azt csinálnak, amit akarnak. Levente azt hüppögte, hogy "Így veszélyes lesz az életünk!", és ha tudná a telefonszámot, szerintem máris hívta volna a gyermekvédelmi szakembereket.

Őszintén szólva nem tudom, hogy hová fog kifutni ez a folyamat. Azt mondják a hozzáértők (konkrétan Eric Berne, ha jól emlékszem), hogy ha valaki kiszáll egy játszmából, akkor a játszma összes többi résztvevője is kénytelen lesz változtatni a viselkedésén. Nagyon izgalmas kísérlet, hogy hogyan változik meg a családi dinamika attól, hogy én levetek egy szerepet, amit voltaképpen sokszor igazán ki nem állhatok. Vajon a gyerekeim, akik pontosan tudják, hogy milyen feladatok állnak előttük egy reggeli vagy esti készülődés során, képesek lesznek önállóan is elvégezni ezeket? Vagy teljes káoszba fullad a családunk élete? Vagy esetleg Gábor átveszi a kiképző őrmesteri szerepet tőlem? És a legnagyobb kérdés: vajon én magam képes leszek tényleg bedobni a gyeplőt, és megválni attól a szereptől, ami 11 év alatt annyira hozzám nőtt?

Ígérem, majd beszámolok a fejleményekről!

Kép forrása: Pinterest - de csak mert én nem nézek ki olyan jól, mint Demi Moore :)