Tudod-e, mi a közös a gyermekágyi segítségben és a szülői kikapcsolódásban?

Mindkettőnek alanyi jogon kellene járnia minden szülőpárnak, és többnyire egyikből sem jut (elég).

A gyermekágyi időszakra itt most nem térek ki, csak azért említettem, mert az is az egyik végzettségem, és ha egyszer felépülök ebből a balesetből, akkor majd szeretném is aktívan művelni. Hasonlóan a szülői kikapcsolódáshoz, amit szintén szeretnék művelni, de általában nem tehetem :)

Sok oka lehet annak, hogy szülőként nem adatik meg nekünk a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenés lehetősége. Kezdő szülőként az ember könnyen beleesik abba a hibába, hogy azt gondolja, hogy drága kis magzata senkinél a világon nem lehet olyan jó helyen, mint nála. Ez egyébként még igaz is lehet, de azért nem kell ebből levonni azt a következtetést, hogy akkor nem is szabad őt soha másra bízni. Persze itt most nem csecsemőkről beszélek, akiknek meggyőződésem szerint idejük java részében valóban az anyjuktól karnyújtásnyi távolságban van a legjobb helyük, hanem a felcseperedő kisgyerekekről, akiknek jobbára tényleg nem árt meg kezdetben néhány óra, aztán később néhány nap kikacsolódás a szülők nélkül. Nálunk a gyerekszám növekedésével fordított arányosságban állt azon elvárások halmaza, amit a nagyszülőkkel szemben támasztottunk azokra az időszakokra, amíg velük voltak a gyerekek. Kezdetben még határozott utasításokkal láttam el a nagyikat arra nézve, hogy mit ehet a gyerek, meg mit és mennyit nézhet a tévében. Mostanra a gyerekmentes idő olyannyira értékessé vált, hogy gyakorlatilag ha darabra megvannak egy hétvége után, én már elégedett vagyok, ha ráadásul ugyanazt a négyet kapom vissza, akit leadtam, és senkit nem cseréltek el a játszótéren, akkor külön kitüntetésben részesítem a gyerekvigyázókat!

Első körben tehát ott van a belső engedély hiánya, ami meggátolhat bennünket abban, hogy kiszakítsunk magunknak egy kis felnőtt időt a családi életből. Nekem sem ment ez mindig könnyen, számos indokot találtam arra, hogy miért nem tudunk kettesben lenni Férjjel. Márpedig ha az ember nem hiszi el, hogy neki ez jár, akkor valóban soha nem lesz belőle semmi... Csakhogy ez még csak - a matematika nyelvén szólva - a szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy tényleg lelépjünk kettesben. Ha megvan az elhatározás, akkor még mindig kell keresni valakit, aki beáll helyettünk hogy viselje a gyermekgondozás édes (néha keserédes...) terhét. Olyasvalakit keresünk, aki lehetőleg szívesen vállalja a feladatot, mi pedig szívesen bízzuk rá a gyerek(ek)et, továbbá a gyerekek is szívesen töltik az idejüket a célszeméllyel. Ideális esetben találunk ilyen jótét lelket a közeli rokonságban vagy a baráti körben, és akkor már nincs is más hátra, mint csomagolni... Rosszabb esetben nem találunk ilyen embert, ekkor - ha van rá anyagi keretünk - szóba jöhet a fizetett segítség igénybe vétele. 

A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy minél több a gyerek, annál nehezebben találunk alkalmat arra, hogy hosszabb-rövidebb időre csak egymásra tudjunk figyelni, mint két felnőtt ember, mint férfi és nő. Pedig minél több a gyerek, erre annál nagyobb szükség van! Ráadásul nálunk 2-3 évente születtek a gyerekek, azaz úgy 10 éven keresztül szinte folyamatosan volt egy kicsi, akit még szoptattam és/vagy nem szívesen hagytam volna több napra másokra. Mondtam is Férjnek, hogy ha ezt kibírta a házasságunk, akkor most már bátran belevághatunk egy építkezésbe is (bár most, hogy belekezdtünk a tervezésbe, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem kellene kísérteni az Istent...).

Egyetlen dolog van, ami nehezebb, mint 4 gyerek mellől elutazni egy hétvégére, ez pedig nem más, mint három sima és egy Downos gyerek mellől elutazni... Egyrészt ugyanis Máté nagyon ragaszkodik hozzánk (na jó, bevallom, az érzés kölcsönös...), és hiába, hogy már 5 éves elmúlt, mégis nagyon hiányol bennünket, ha nem vagyunk itt. Még rövidebb időszakokra is csak úgy tudom jó szívvel másra hagyni, ha legalább egy tesója vele marad, aki egyrészt biztosítja számára az állandóságot, másrészt ismeri a szokásait és jól érti a kommunikációját. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ha a kimenőnk éjszakát is érint, akkor csak az válik be, ha ő maga itthon maradhat, és a gyerekvigyázó jön helybe. Az "ott alszol a mamánál" még soha nem ért jó véget...

Muszáj itt megemlítenem, hogy a nehézségek ellenére az átlaghoz képest mi még szerencsés helyzetben vagyunk Mátéval. Egyrészt még házasok vagyunk, sőt, a házasságunk van olyan jó állapotban, hogy akarjunk kettesben eltölteni egymással egy hétvégét. Van rá bizonyos anyagi keretünk, hogy elutazzunk valahová. Van olyan nagymama, akire rá tudjuk bízni Mátét, és vannak olyan rokonaink és barátaink (a gyerekeink keresztszülei), akik további néhány gyerekünket befogadják magukhoz egy hétvégére. (Nekik ezúton is hadd fejezzem ki a hálámat, ha megérjük a 20. házassági évfordulónkat, akkor csinálunk egy nagy bulit, és ők lesznek a díszvendégek!) És nem utolsó sorban Máté minden izgágasága ellenére valójában nem egy nehéz eset. Nincsen semmiféle betegsége, ami miatt különleges elbánást vagy gyógyszerezést igényelne, nem igényel különleges táplálást, és bár keveset beszél, azért jól kommunikál, többnyire aki egy kis időt eltölt vele, az hamar megérti, hogy mit szeretne közölni. Egy átlagos 5 évesnél persze több figyelmet igényel bizonyos helyzetekben, de rendszerint jól eljátszik, és más gyerekekkel is jól kijön. Rengeteg olyan családról tudnék mesélni a Down-szindróma szülőcsoportból, ahol ezek a feltételek nem adottak. Minél súlyosabban sérült egy gyermek, vagy minél komolyabb társult betegségei vannak, annál nehezebb találni valakit, aki a szülőket időnként tehermentesíti, pedig értelemszerűen nekik lenne a legégetőbb szükségük arra, hogy egy kis lélegzethez jussanak. 

Mindezeket annak apropóján mesélem el, hogy közel egy év után nekünk Férjjel nemrégiben jutott egy ilyen házasságépítő hétvége. Bevallom, nekem már nagy szükségem volt rá, hogy egy kicsit feltöltődjek. A balesetem óta eléggé korlátozottak a házon kívüli szórakozási lehetőségeim, és bár sokszor tudok röhögni a saját nyomoromon, néha eléggé el is tudok keseredni miatta. Nehéz elfogadnom a fizikai korlátaimat, hogy messze nem tudok annyit és olyan tempóban elvégezni, mint azelőtt, sok mindenhez kell segítséget kérnem, a gyógyulás pedig számomra felfoghatatlanul lassú tempóban zajlik. Közel egy hónapja kölcsönöztem ki a térdhajlító gépet, azóta mindennapos használat és gyógytorna mellett 15 fokkal tudom jobban hajlítani. Konkrétan ma értem el a 90 fokot, ha lenne itthon egy üveg pezsgő, már kibontottam volna, az biztos! Szerintem nincs az a szakbarbár matektanár, aki így örül egy derékszögnek, mint én :D

Szóval nekem személyesen és kettőnknek Férjjel együtt is felüdülés volt ez a hétvége. Elég, ha annyit mondok, hogy 2 órát autóztunk Tapolcáig, de odafelé még a rádiót se kapcsoltuk be a kocsiban, annyira élveztük, hogy senki sem szakítja félbe a beszélgetésünket, és nem hallatszik semmiféle csatazaj a hátsó ülések felől :D

Hoztam egy pár képet is a hétvégéről, ha érdekel, hogy telt, akkor olvasd el a képaláírásokat is! Röviden összefoglalva: 1. nap: Bárcsak a gyerekek is láthatnák ezt! 2. nap: Miféle gyerekek? 3. nap: Hiányoznak a gyerekek... :D

Ezen a  képen a Badacsony látható egy sétahajóról, az előtérben mi ketten, ahogyan éppen nem rohangálunk fejvesztve a hajón, megakadályozandó, hogy Máté a vízben kössön ki. Csak ülünk és sétahajózunk, mint más normális emberek... Felfoghatatlan!

Itt éppen a Folly Arborétumból élveznénk a kilátást a Balatonra, ha épp nem állnánk háttal neki :)

Itt a Folly Arborétumban élvezzük a kilátást a Balatonra, de épp emiatt a Balaton a képen nem látható. Annál inkább a Folly borok, amiket határozottan érdemes volt megkóstolni, és még élvezni is tudtuk, mivel éppen nem volt velünk az a gyerekünk, akinek ezalatt nyoma veszhetett volna az arborétumban.

Itt éppen annak örülök, hogy a hátam mögött lévő tábla teljes szövegét végig tudtam olvasni, miközben senki nem rángatta a kezem, hogy menjünk már. Ha gyerekek nélkül megyünk kikapcsolódni, egyszerűen habzsolom az információs táblákat, minden létező táblát végigolvasok. Még azt is, hogy "Behajtani tilos tratktorral reggel 6-8 és délután 16-18 óra között, kivéve célforgalom"!

Ez egy kicsit vacak kép rólam a Tapolcai Tavasbarlangban, ahol anélkül csónakázunk, hogy valakik az evezőn veszekednének és/vagy a vízbe esnének a csónakból.

Ez a kép az utolsó napon készült Tapolcán, ahol a Malom-tó partján ebédeltünk. Hazudhatnám, hogy az örömteli mosoly annak szól, hogy nemsokára újra látjuk a gyerekeket, de nem teszem... Valójában annak örülök, hogy tudom, hogy a limonádémat hidegen, a csokiszuflémat pedig melegen fogom elfogyasztani, anélkül, hogy eközben... áh, úgyis tudjátok :D