A "fogyatékosság" veled is megtörténhet!
2020. szeptember 21. írta: más.szemmel

A "fogyatékosság" veled is megtörténhet!

Balesetem története - avagy vigyázz, mit kívánsz, mert még teljesül!

Igen, bevallom, néha titkon egy kis pihenésről álmodoztam. Arról, hogy napestig szépirodalmat olvasok az ágyban heverészve, meg sorozatokat nézek éjszakába nyúlóan, és másnap délig nem kelek ki az ágyból. Kövezzetek meg érte, de néha, az agyam hátsó szegletébe ilyen bűnös, perverz vágyak fészkelték be magukat. Olyanok, amik négy gyerekes anyaként egyszerűen vállalhatatlanok, és annyira tudtam, hogy a megvalósulásukra esély sincs, hogy csak igen ritkán játszottam el a gondolattal, egyszerre kéjesen és bűntudattal telve, hogy egyszer, talán, hátha...

Persze nem pont gipsszel a lábamon képzeltem, de tény, hogy megadatott az ágyban heverészés. Kérdés, hogy megérte-e... 

Augusztus 7-én trambulin parkba vittem a fiúkat Győrbe. Gondoltam, ha már ott vagyok, én is teret engedek gyermeki énemnek, vagy lehet, hogy Benipowának képzeltem magam egy kis időre, vagy nem is tudom, mit gondoltam, azt mindenesetre elfelejtettem, hogy a gyermeki énem immár egy 40 éves testben lakik. Egy rossz leérkezés, és a jónak induló mulatság a sürgősségi osztályon végződött. A baleset utáni első két gondolatom sajnos nem idézhető, "b" és "k" betűs kifejezésekkel sűrűn tűzdelt mondatok voltak, a harmadik meg az, hogy "A SZÜLINAPI BULIM, BASSZUS!". Ugyanis a rákövetkező hétvégén ünnepeltem volna néhány barátnőmmel, hogy 40 éves lettem. Gyakorlatilag március óta vártam, hogy egy hétvégére magam mögött hagyjam a családomat, és csupa felnőtt nő társaságában töltsek két teljes napot. 

Ehelyett hirtelen egy (egyébként helyes és fiatal) mentős fiú társaságában találtam magam úton a kórházba, ahol aztán nála sokkal kevésbé helyes és fiatal, ámde hozzám hasonlóan pórul járt népekkel várakoztam néhány órát, hogy megtudjam, mi bajom, és kapjak végre egy gipszet. A gipszet megkaptam, de a diagnózisról később kiderült, hogy messze alulbecsülték. Oldalszalag szakadást állapítottak meg a térdemben, a pár héttel későbbi MRI-n viszont kiderült, hogy részleges oldalszalag-, valamint teljes keresztszalag-szakadásról van szó, fűszerezve a sípcsont törésével. 

Az első hetet gipszben töltöttem, utána jó pár hetet egy térdrögzítővel a lábamon éltem, mostanra már ezt is elhagyhattam. De a gyógyulástól még nagyon messze vagyok, olyan messze, hogy rosszabb napokon egészen kilátástalannak érzem a helyzetet. Persze nem az, és nem akarom magam a kelleténél jobban sajnálni, de vannak napok, amikor tudok magamon röhögni, néha pedig inkább sírni tudnék... Mert most az lesz, hogy fél évig minden nap gyógytorna, és akinek volt része ilyesmiben, az tudja, hogy ez minden, csak nem kellemes, aztán lesz egy műtét, ami után jön még fél év (vagy valamennyi...) gyógytorna, és akkor már lehet, hogy lesz belőlem valami. Lehet, hogy valamikor  majd fogok tudni futni is, de ez most olyan távolinak tűnik a 80 fokig hajlítható térdemmel, hogy még elképzelni sem tudom. 

És hát igen, mozgáskorlátozott lettem. Remélem, hogy nem örökre, de nekem az egy év is soknak tűnik. Egy csomó dolog, amibe nyilván az ember egészségesen bele se gondol, most hirtelen elérhetetlenné vált. Az első napokban még az is, hogy önállóan megvacsorázzak, mert két mankóval a kezemben még egy vajat se tudtam magamnak kivenni a hűtőből. Vagy nem bírtam megfürdeni, és miután levették a gipszet, még akkor sem tudtam egyedül bekászálódni a fürdőkádba. Szerencsére pár hét alatt az önállóságomnak ezeket a morzsáit újra összekapargattam , de a mai napig nem tudok vezetni, és pár száz méternél többet sétálni sem, úgyhogy ha bárhová el szeretnék jutni, akkor még mindig meg kell kérjek valakit, hogy vigyen el. Nem tudom Mátéval elhagyni a házat, nem tudom oviba vinni, mert ha elszalad tőlem, nem érem utol. És ő nem az a fajta, aki olyan nagyon hallgatna az "Állj meg!" vezényszóra... Hasonló okokból itthon sem szívesen maradok vele hosszabb ideig kettesben, ugyanis a "Tedd le!" vezényszóra szintén nem hallgat, sőt, azt időnként valamilyen rejtélyes okból úgy fordítja le magában, hogy "Fogd a szajrét és fuss!". Az már mellékes, hogy a szajré esetleg hegyes, éles vagy törékeny. Szintén valamilyen jelátviteli anomália lehet annak hátterében, hogy a "Menjünk hamar kezet mosni!" mondat számára úgy értelmeződik, hogy "Kend bele a nutellás kezedet a lehető legtöbb tárgyba a konyha és a fürdőszoba között!" - bár ez utóbbi legalább nem veszélyes. Úgy értem, nem veszélyes semmi másra az idegrendszeremen kívül. És azt azért el lehet képzelni, hogy jelen állapotomban sem az idegrendszerem, sem a takarítási képességem nincs a topon...

Az viszont kétségtelen, hogy végre van időm. Annyi időm van, amennyi sosem volt, mióta az első gyermekem a világra jött. Sosem gondoltam volna, de jóból is megárt a sok... Mert miután elolvastam a fél könyvtárat (azt a felét, amiben nem a szótárak és lexikonok vannak, mert arra azért még nem fanyalodtam rá) és megnéztem a fél Netflixet (azt a felét, amiben a nem félelmetes filmek vannak, mert az nekem szintén a lexikon kategória), nem volt más hátra, mint el kellett kezdenem gondolkodni. A férjem szerint ennek soha nincs jó vége, és ebben igaza lehet, mert az utóbbi hetekben voltam pszichológiai előadáson, templomban, valamint felhívtam egy asztrológust és egy terapeutát is. Igazából azt reméltem, hogy a "40 éves vagyok, életközépi válságom van!" típusú hisztérián lazán túllendülünk majd az építkezéssel, de mint a mellékelt ábra mutatja, ez nem sikerült. Ehelyett soha nem látott intenzitással vetettem bele magam az önismeret és az útkeresés fortyogó, kénköves bugyraiba. A jó hír viszont az, hogy részemről ez az életközépi válság biztos nem fog azzal végződni, hogy félrelépek és lelécelek a férjemtől. Végülis a félrelépés megvolt a trambulin parkban, és nem nagyon élveztem, lelépni meg legfeljebb úgy tudnék, ha megkérném Férjet, hogy vigyen el :D

Az egyetlen komoly tanulság, ami mások számára is hasznos lehet az esetemből: a trambulin veszélyes! Ne csináld! Tényleg ne! Ha ezt előbb tudom, lehet, hogy megúszom az életközépi válságomat :) (De hogy valóban egy kicsit komoly legyek, az ember, aki a lábamat gipszelte, azt mondta, hogy napi 2-3 trambulin balesetben sérült embert látnak el. Szóval nem én vagyok extra béna, hanem ez egy ilyen extra veszélyes dolog. Persze ez elméletileg még nem zárja ki, hogy én is extra béna legyek, de amúgy tényleg nem vagyok az.)

20200910_200942.jpg

Itt látható, ahogy Máté elmélyülten - és egyébként majdnem rendeltetésszerűen - használja a térdhajlító gépemet. Ez úgy hangzik, mint egy középkori kínzóeszköz neve, és időnként úgy érzem, hogy nem is áll távol tőle. Mert ha valami magától hajlik, akkor azt minek is kellene géppel hajlítgatni, ha meg nem, akkor ugye hogyan?? Na pont úgy...

A bejegyzés trackback címe:

https://mas-szemmel.blog.hu/api/trackback/id/tr3016208286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása