Vannak szülők, akiknek kicsit megremeg a térdük, amikor az első napon el kell engedniük szeretett porontyuk kezét az óvodai csoport ajtajában, és elengedni őt abba a világba, ahol farkastörvények uralkodnak, és a menő nagycsoportos fiúk szepegő kiscsoportosokat esznek reggelire. Aztán vannak az SNI gyereket nevelő szülők, akiknek már az óvodai jelentkezéskor megremeg a térdük, a gyomruk, a szívük, és még sorolhatnám a megremegő testrészeket, de a folyamat vége nem ritkán heveny idegösszeomlás.

Amikor Máténak ovit kellett keresnem tavaly tavasszal, én is felkészültem mindarra, amit más Down-szindrómás gyereket nevelő szülőktől hallottam. Hogy amint meghallják egy oviban, hogy Downos a gyerek, lehervad az arcokról a mosoly, és vagy megmondják kerek perec, hogy ide aztán nem, vagy legalábbis finoman próbálják a szülők tudtára adni, hogy jobb helye lenne máshol annak a kisgyereknek. Hogy hol van az a "máshol", az nekik már nagyjából mindegy, de sajnos pont itt, pont most, pont ők erre nincsenek felkészülve. Most persze a "sima" óvodákról beszélek, a speciális ovi egy másik kategória, de egyrészt én Tatán nem is tudok speciális oviról, másrészt mivel Máté a bölcsit is integráltan végezte vörös diplomával, és nemcsak szerintem, hanem a nevelői szerint is rendben volt ez így, nem is gondolkodtam másban. 

A magam részéről már előre próbáltam megacélozni az idegeimet (és felvértezni a szívemet az esetleges bántó kommunikáció ellen) az ovikeresésre felkészülve. A kattintásvadász címe nagyjából így hangzana ennek a bejegyzésnek: "Nem fogod elhinni, mi történ,a mikor a Down-szindrómás kisfiút oviba akarta íratni az édesanyja!". Én legalábbis nem tudtam elhinni.

Úgy kezdődött, hogy megpróbáltam felhívni az ovit, amit a bölcsiben ajánlottak nekünk, de soha nem vették fel a telefont. Így aztán egy szép napon egyszerűen besétáltam, hogy kérjek egy időpontot az óvodavezetőtől. Ő azon nyomban fogadott is, én meg nem köntörfalaztam, megmondtam, hogy hoznám ide ősztől a 4 éves Downos fiamat kiscsoportosnak, mit szól hozzá. Már itt gyanakodhattam volna, mert az óvodavezetőnek nem hogy nem hervadt le az arcáról a mosoly, de még a szeme se rebbent, és mondta, hogy jó, hozzam. Én meg csak néztem nagy kerek szemekkel, hogy ennyi?? Ezért kár volt heteken keresztül idegeket acélozni meg szívet felvértezni... De még tudta fokozni! Rögtön előkerítette az óvoda gyógypedagógusát, és együtt elmondták, hogy hogy is néz ki náluk az integráció. Miközben Máté felől érdeklődtek, elmesélték, hogy helyben megoldanak minden fejlesztést, van egy kis fejlesztő szoba, ahol a gyógypedagógus az egyéni foglalkozásokat tartja, van torna szoba a mozgásfejlesztéshez, és van kijáró logopédus is. És ami a legszuperebb: Máténak a csoportban tudnak saját pedagógiai asszisztenst biztosítani, aki a mindennapok során segíti őt az óvodai életben! A beszélgetés alatt egyre inkább az volt az érzésem, hogy mindjárt előugrik valahonnan egy kandi kamerás csapat, hogy "Na de anyuka, csak nem gondolta, hogy egy vidéki város állami ovijában ez létezik? Ha-ha, ébredjen, belelóg a keze a bilibe!" De semmi ilyesmi nem történt, és végül azzal váltunk el egymástól, hogy bármikor bemehetünk együtt körülnézni az oviba, illetve a gyógypedagógus átmegy majd ismerkedni Mátéval a bölcsibe.

Azért a szívem mélyén még motoszkált egy kis kétség, hogy ez tényleg így fog-e működni, de van az a reklámja a szálláskereső portálnak, ami most az ovikeresésre is passzolt: "És úgy is lett!" Persze közben még voltak mindenféle adminisztratív körök, hogy szakértői bizottsági vizsgálat, óvoda kijelölése, beiratkozás, szülői értekezlet és más finomságok, de a lényeg, hogy szeptember másodikán besétáltunk a Katica csoportba Mátéval, és azóta töretlen mindkettőnk lelkesedése az óvoda iránt. Mert vannak kedves óvó nénik, cuki ovistársak, és egy igazán klassz asszisztens, aki nagyon jó érzékkel terelgeti Mátét az ovis mindennapok során. 

Az eltérő fejlődésű gyerekek integrációja egyébként eléggé megosztó téma tud lenni mind az integráló közegben, azaz a "sima" gyerekek szülei és az intézmények részéről, mind a gyógypedagógusok vagy az érintett szülők között. Én úgy látom, hogy mindkét oldalon nyomós érvek vannak, de nem lehet erről a kérdésről úgy általában beszélni. Hogy az integráció (vagy inklúzió) jól vagy rosszul sül el egy adott esetben, az egy csomó tényezőn múlik: magán a gyereken, a befogadó gyerekközösségen, a szülőkön, a pedagógusok létszámán, általános leterheltségén, felkészültségén, támogatottságán és egyéni attitűdjén, az intézmény vezetőségén, és egy kis mértékben még a tárgyi feltételeken is. Nekem személy szerint nem az az elvárásom Máté integrációja kapcsán, hogy ha átlagos fejlődésű gyerekek közé jár, akkor ő is ugyanolyan lesz, mint a többi, és nekem nem is kell annyira tudomást vennem a másságáról. Tisztában vagyok vele, hogy vannak bizonyos dolgok, amikben sosem lesz olyan, mint a többi ovis, bizonyos képességei elmaradnak még a nála egy évvel fiatalabb társaitól is. Viszont látok egy csomó olyan dolgot is, amiben egyáltalán nem különbözik tőlük jobban, mint bármelyik tetszőleges óvodás a másiktól. Én azt gondolom, hogy Máténak helye van ebben a közösségben, és nem csak az ő számára hasznos az, hogy itt lehet, hanem a többi gyerek számára is az. Biztos vagyok benne, hogy ezek az ovisok felnőve nyitottabbak és elfogadóbbak lesznek mindenféle másság iránt, egy kicsit talán a szüleik is azok lesznek, a pedagógusok pedig többet megtudnak a Down-szindrómás gyerekekről. Az óvodai közegben szerintem még természetes módon tud alakulni az a készség, hogy segítsék a másik gyereket abban, amiben ő rászorul, illetve idővel felfedezzék a benne rejlő értékeket, amik szindrómától függetlenül jelen vannak. 

Szívből remélem, hogy az első hetek pozitív tapasztalatai kitartanak az ovis évekre. Végtelenül hálás vagyok ezért a lehetőségért Istennek, és mindenkinek, aki részese ennek az egésznek. És nagyon de nagyon büszke vagyok az én ovis nagyfiamra, akinek bizony nem remegett meg a térde a Katica csoport ajtajában :) 

Hamarosan arról is beszámolok, hogy hogy teltek az első hetek, és megmutatom, hogy hogy tetszik Máténak az óvoda. Azért azzal nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ő is majdnem ugyanolyan lelkes, mint én vagyok :)

Itt látható, ahogy Máté büszkén pózol a kamerának az első elkészült feladattal, amit a gyógypedagógussal készítettek. Muszáj volt lefotóznom, mert mindenáron haza akarta hozni a lapot, hogy Apának is megmutassuk!