Valahogy az Apák napjának még mindig nincsen akkora kultúrája hazánkban, mint az Anyák napjának. Van egy elméletem, miszerint az ünnepek megünneplését a Virágárusok Titkos Szövetsége nevű háttérhatalom irányítja, és kizárólag azokból az ünnepekből lesz igazán nagy felhajtás, amikre lehet virágot ajándékozni vagy azt díszítésre felhasználni. Így lesznek méltóképpen megünnepelve az esküvők és a temetések, a nőnap, az anyák napja, a Valentin nap, a pedagógus nap, de mivel a Borkereskedők Titkos Szövetsége nem tud kellően lobbizni, hát elsikkad az a szegény apák napja. És itt most részemről indokolt a mea culpa is, mert az elmúlt 11 évben bizony többször sikerült elfelejtenem az apák napját, mint megünnepelnünk, pedig a bort sokkal jobban szeretem a virágnál, és ahol Apa bort kap ajándékba, ott bizonyára nekem is csurran-cseppen belőle egy kicsike...

Elgondolkoztam rajta idén, hogy vajon miért is alakulhatott ez így a családunkban, holott én őszintén nagyra tartom Férjet apaként (is), és a fáradozásai bőven megérnek annyit, hogy legalább évi egy napon kiemelten méltassuk az érdemeit. Azt hiszem, az okok (mint általában) a saját gyerekkoromig nyúlnak vissza, és itt most ennek a bejegyzésnek egy kevésbé vicces része következik.

Apám bipoláris zavarban szenvedett (gyerekkori nevén mániás depresszió), ami egy igen kellemetlen mentális betegség. Ráadásul tudtommal nála ezt soha senki nem diagnosztizálta, nekem is csak akkor esett le, hogy ő ilyen, amikor az egyetemen egy pszichológia kurzuson tanultunk erről a betegségről. Számtalan furcsasága mellett ez úgy nyilvánult meg az életében, hogy a depressziós szakaszokban ivott, egyes mániás szakaszokban pedig fogadkozott, hogy soha többé nem fog inni. Nem tudom, hány elvonót csinált végig, de mivel az alap betegségét soha nem kezelték, értelemszerűen mindig visszaesett. Szerencsére a szüleim 10 éves koromban elváltak, így onnantól legalább a mindennapjaink kiegyensúlyozottabbá váltak, de egészen fiatal felnőtt koromig küzdöttem ennek az áldatlan helyzetnek a következményeivel. 

Nagyon sokáig tartott, amíg megértettem, hogy nem vagyok hibás mindazért, ami a gyerekkoromat végigkísérte. Kívülről talán érthetetlennek tűnik, hogy egy kisgyerek így érez, mégis az egész gyerekkorom egyik alapélménye a szégyen volt. Szégyelltem, hogy nekem ilyen a családom, szégyelltem, ahogyan az apám viselkedik, miközben persze vágytam volna egy normális apára, és amikor időnként felcsillant a remény, hogy nekem is lehet egy normális apám (mert a mániás szakaszokban egyébként vicces és szórakoztató és jó fej tudott lenni, amellett, hogy alapvetően még intelligens is volt), akkor el tudtam hinni, hogy most már minden rendben lesz. Aztán nem lett rendben soha... Sokáig tartott, amíg ráláttam arra, hogy hányszor akart kihasználni, belém kapaszkodni, érzelmileg zsarolni. Eleve az is sokáig tartott, amíg szembenéztem ezekkel a dolgokkal, és még tovább, amíg el is engedtem őt az életemből. A fiatal felnőtt korom azzal telt, hogy miközben kerestem a helyemet a világban, megpróbáltam letenni ezt a hátizsákot, hogy végre fel tudjak nőni, és készen álljak egy normális, kiegyensúlyozott, egyenrangú párkapcsolatra. Olyanra, amiben nem a jól ismert mintát ismétlem meg, és nem is apapótlékot keresek, hanem felnőtt nőként egy felnőtt férfit magam mellé. 

Egészen biztosan nem véletlen, hogy amint erre készen álltam, szinte azonnal meg is ismertem Gábort. A kapcsolatunk kalandosan indult és még kalandosabban folytatódott, de egészen tisztán emlékszem arra az élményre, ahogyan rácsodálkoztam arra, hogy létezik olyan párkapcsolat, amiben az ember egyszerűen csak boldog, nem pedig szenved. Mert a szenvedés és a boldogság váltakozása az ismerős volt számomra, de hogy egyszerűen csak átadjam magam a boldog szerelemnek, az életemben először történt meg velem. Aki ismeri a férjemet, nem lepődik meg azon, hogy eleinte nem terveztem vele hosszú távra. Nem egy hétköznapi figura, távol áll tőle minden, ami szabályos, vagy legalábbis a többség számára elfogadható. Úgy egyáltalán nem is foglalkozik azzal, hogy a külvilág számára mi elfogadható és mi nem, és nekem, aki világéletemben jókislány próbáltam lenni, és fél szemmel mindig azt néztem, hogy hogyan lehetnék én is olyan, mint mások, de legalábbis ne sok vizet zavarjak, felszabadító élmény volt megtapasztalni azt, hogy máshogy is lehet. Vonzó volt számomra a kívülállók szabadsága, ami őt jellemzi, és most is szeretem ezt benne, noha éppen emiatt nem mindig könnyű vele az együttélés. De többnyire azért valahogy mégis könnyű, legalábbis számomra az.

Eltelt két év, és kezdett látszódni, hogy ez mégis egy komoly és jól működő kapcsolat lett, és amikor megkérte a kezem, nem volt bennem kétség, hogy igent mondjak-e. De végül nem mondtam igent, ugyanis mikor megkérdezte, hogy hozzá megyek-e feleségül, elragadtatásomban csak annyit tudtam kérdezni, hogy "Mikor???" :) Úgyhogy az igent végül csak egy évvel később, az oltár előtt mondtam ki, akkor viszont legalább teljes meggyőződéssel :)

Akkorra azonban már úton volt az első gyermekünk, aki által a felnőtt létünk újabb szakaszába érkezett: szülővé váltunk. És ezen a ponton bizony újra megmutatkozott, hogy milyen családi deficitekkel indultam neki az életnek... Nem tudtam ugyanis elképzelni, hogy milyen is az, amikor a családban a gyerek mindkét szülőjét egyformán szereti. Nem tudtam elképzelni, hogy a mi családunkban közösen fogjuk meghozni a döntéseket, hiszen én már a szüleim válása előtt is azt láttam, hogy a felelősséget mindig anyám viseli egyedül. Ő volt az, akire lehetett számítani, akiben meg lehetett bízni, és aki a tőle telhető legjobban igyekezett elkormányozni a családunk hajóját. Egyszerűen nem volt előttem az, hogy hogyan lehet szülőpárként egyformán részt venni a család életében a gyakorlati és érzelmi életben egyaránt. A férjem családjáról én nyilván nem fogok itt most írni, de legyen elég annyi, hogy ő sem abból a rendezett, polgári családból származik, ami a reklámokban fel szokott tűnni... Neki sem volt éppen sima ügy a gyerekkora, és végül az ő szülei is elváltak. Na erre mondom, hogy amikor mi normális családi életet próbálunk élni, akkor valójában szarból próbálunk meg várat építeni, és néha magam is meglepődöm, hogy mennyire jól sikerül. Mert így 15 közös év és 4 gyerek után azért úgy tűnik, hogy elég erősre sikerült a családunk vára, legyen bármiből is az alap a mélyben... 

Ebben a családban van Apa. Mégpedig olyan Apa, aki jelen van. Gondoskodik a családunkról anyagilag. Birkózik és beszélget a gyerekekkel, barkácsol a ház körül. Kicseréli a téli gumit nyárira, a régi ablaktörlőt az újra. Lenyírja a füvet, becipeli a bevásárolt szatyrokat, akár én vásároltam, akár ő. Megszereli a biciklit, a drónt, a kilincset, a redőnyt, lefesti az ajtót. És itt még nincs vége! Mert ha kell, porszívóz, elpakolja este a konyhát, megfürdeti a gyereket, mesét mond, segít a matek leckében, beadja a lázcsillapítót, bemegy a gyerekkel a kórházba. Bringázni és evezni jár a gyerekekkel, és minden évben elviszi őket egy apás hétvégére. Meghatódik a focimeccsen, a torna versenyen, a néptánc fellépésen. Nem hívogat, ha elmegyek itthonról, tudom, hogy mindent meg fog oldani maga is, még ha nem is mindent pont úgy, ahogyan én tenném, de a dolgok alapvetően menni fognak a maguk útján. 

Tökéletes lenne? Persze, hogy nem... Beviszi decemberben sapka nélkül az oviba a gyereket, nemzetközi projekteket elvezet, de a mosógéppel nem boldogul, és néha nem nagyon gondolja át, hogy az a film tényleg való-e egy 7 évesnek csak azért, mert ő éppen azt nézné... De mit számít ez ahhoz képest, hogy szeret? Szeret engem, szereti a gyerekeinket, és nem csak néha... Tényleg számíthatok rá jóban és rosszban. Mellettem  volt akkor, amikor azt mondták a hasamban fejlődő kisbabánkra, hogy lehet, hogy genetikai rendellenessége van, és bár nem tudta elképzelni, hogy hogyan is fog tudni nevelni egy eltérő fejlődésű gyereket, megértette, hogy képtelen lennék elvetetni. Aztán együtt örültünk, amikor ez a gyerekünk, Levente, végül egészségesen született meg. Három évvel később pedig együtt sírtunk, amikor a következő, Máté, Down-szindrómával jött a világra. És tudjátok, mit csinált ez az Apa, amikor kiderült, hogy az életünk ilyen fordulatot vett? Hát semmi különöset! Azon kívül hogy elmondta az összes családtagunknak egyesével, mert én képtelen voltam felvenni a telefont is... Meg azon kívül, hogy pár hónappal később, amikor úgy éreztük, hogy kezdenek egy kicsit összecsapni a hullámok a fejünk felett, az első felvetésre eljött a családterápiára. És később eljött a Down Dada sorstársi segítő tréningre is. Szóval ez az Apa, aki onnan indult, hogy hogy is nevelhetne ő egy eltérő fejlődésű gyereket, úgy ugrotta át a saját árnyékát, mint a pinty! Azt hiszem, ez férfiasabb dolog, mint lefutni egy félmaratont, pedig amúgy azt is tud :)

Éljük a nagycsaládos hétköznapjainkat, és én minden nap hálás vagyok azért, hogy pont ez a család jutott nekem. Tényleg minden nap, az igazán vacakul sikerült napokon is. Sokszor úgy érzem, hogy duplán is nyertese vagyok ennek az egész történetnek. Egyrészt mert a férjem olyan társam, szövetségesem az életben, amilyet mindig is szerettem volna magamnak, és ez nagy ajándék. Másrészt azért, hogy nézhetem, ahogyan kibontakozik a kapcsolata a gyerekeinkkel. Bár azt gondolom, hogy a saját apámmal kapcsolatos lelki munka nagyobbik részén már túl voltam, mire Gáborral találkoztam, azért "a világ rendje" és az én belső békém azáltal állt helyre, hogy látom, hogy lehet máshogyan is, mint ahogyan velünk volt gyerekként... Azáltal, hogy nekünk sikerül valami mást teremtenünk a közös életünkben. Ha nem is tökéleteset, de talán elég jót. Így ér össze az életemben két fontos férfiember - az én apáim...