Amit nem gondoltam volna...
2018. november 14. írta: más.szemmel

Amit nem gondoltam volna...

Az én életem csupa kaland, rengeteg olyan dolog történt már velem, amit sosem gondoltam volna azelőtt, hogy megtörtént. A teljesség igénye nélkül itt van belőlük néhány:

Huszonéves koromra 9 európai országban jártam már, ami azért nagyon meglepő, mert sosem voltunk jómódúak, sőt... Aztán véletlenek sorozata valahogy úgy hozta, hogy egy csomó helyre eljutottam viszonylag fiatalon. Ezek után viszont az is meglepő, hogy a gyerekeim születése óta egyetlen egyszer sem léptem át az országhatárt. Időnként persze bemondják, hogy mikor megyünk már el a tengerhez, én meg mindig azt válaszolom, hogy majd akkor, ha már nem kezdik el az indulás után 10 perccel kérdezgetni, hogy "Mikor érünk már odaaaaa?!?" Szóval amíg a Balatonra is nehéz velük eljutni, addig tengerpart szóba sem jöhet. Nem hiszem, hogy mindannyian túlélnénk, ha 10-12 órára össze lennénk zárva egy autóban. Mondjuk ennek fényében annyira már nem is meglepő, hogy több mint 11 éve nem voltam külföldön :)

Aztán például azt sem gondoltam volna még akár 10 évvel ezelőtt sem, hogy 4 gyerekes anya leszek. Bár mindig is nagy családban gondolkodtam, három gyereknél tovább sosem terjedtek az elképzeléseim. Ebből is látszik, hogy az élet néha minden elképzelést felülmúl :)

Egyáltalán nem gondoltam volna azt sem, hogy valaha egy Down-szindrómás kisgyerek anyukája leszek. És amikor az lettem, akkor meg végképp nem sejtettem, hogy ez engem valaha boldoggá fog tenni. És bármilyen furcsának tűnhet is ez kívülről, most úgy érzem, hogy minden nehézsége mellett ez a helyzet tele van nyereséggel számomra és a családunk számára is. Ha eltekintek attól, hogy Máté mennyire szeretni való gyerek (ettől persze nem lehet eltekinteni, de most úgy elméletben próbáljuk meg), és hogy milyen sok jó pillanatot okoz nekem minden nap, akkor is ott van az a tény, hogy olyan dolgokat tanulok meg általa, amiket egyébként szinte biztosan nem tanultam volna meg. A legfontosabb ezek közül, hogy minden egyes emberi lény egyedi, különleges, értékes és Isten előtt egyenlő. Ez egy olyan mondat, amivel sokan már elméletben sem értenek egyet, sokan pedig (és azt hiszem, ezek közé tartoztam én is) elméletben hangoztatják, az ilyen tartalmú üzeneteket akár még a Fb üzenőfalukra is kitűzik, de mégsem tudják megélni a szívükben ennek a lényegét. Mert persze minden ember értékes, de mondjuk azok a cigányok ott a telepen, na azok azért nem annyira... Vagy az a rohadt szomszéd, akivel egyszerűen nem lehet kijönni, mert egy idióta kretén, hát az azért csak nem annyira értékes, mint én vagyok. Esetleg ugye a fogyatékosok, na persze, kell az esélyegyenlőség, de őszintén, ki nem szarja le, hogy be tud-e menni a boltba a kerekes székével, menjen másikba, ha ide nem tud. Meg hát ott vannak a hajléktalanok is, azok is csak emberek, de ne szálljon már fel arra a buszra, amire én, mert olyan büdös, hogy azt nem lehet kibírni. De hogy mást ne mondjak, vannak, akiknek az is elég, hogy leírják a másik embert, ha annak gyökeresen mások a politikai nézetei. Így vagyunk szerintem sokan ezzel a dologgal, hogy persze persze, egyenlőek is meg értékesek is azok, akik valamiben mások, mint én vagyok, de azért mindig vannak egyenlőbbek, és én nyilván az vagyok. Amióta Máté van nekem, én egyre jobban tudom látni más emberekben a velem egyenlőt, és lehet, hogy ezt nélküle sosem tudtam volna megtanulni. Márpedig ha valamit érdemes az életben megtanulni, akkor ezt mindenképpen.

Ámde hogy ne legyen ennyire komoly hangvételű ez az írás, kerüljön ide egy vicces történet is a végére az "Amit nem gondoltam volna" kategóriából. Valamikor már nem annyira zsenge ifjú koromban, úgy az egyetem vége felé megismerkedtem egy fiúval. Elég fura szerzet volt, vonzott is meg idegesített is egyszerre, érdekelt, de nem tudtam hova tenni a meglepő megnyilvánulásait, úgyhogy kicsit tartottam is tőle, mert a fura fazonokból már kezdett elegem lenni. Elég lassan haladt az ismerkedési folyamat, éreztem, hogy kezdek egy kicsit belehabarodni, de még mindig nem tudtam, hányadán is állunk egymással. Egyszer aztán elhangzott a szájából a mindent eldöntő vallomás, konkrétan így: "Én szeretem a nőket. És végül is te is az vagy." Na ha valamit az életben nem gondoltam volna, az az, hogy én ezzel az emberrel fogok majd családot alapítani, és hogy belőle lesz a legjobb férj és a legklasszabb 4 gyerekes apuka, akit valaha láttam∗ :)

erdoben.jpg

A képen az látható, hogy az eltelt évek alatt a férjem nem lett normálisabb, ellenben lett néhány hozzá hasonlóan dinnye gyerekünk, így én is jobbnak láttam hozzájuk hülyülni :)

∗: Igazából a férjemen kívül mindössze egyetlen egy hús-vér négy gyerekes apukát ismerek élőben, de ez azért talán nem von le sokat a bók értékéből. Férjeket már legalább nagyobb mennyiségben ismerek :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mas-szemmel.blog.hu/api/trackback/id/tr8814371837

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.