Egy megható bevásárlás
2018. június 28. írta: más.szemmel

Egy megható bevásárlás

avagy váratlan meglepetés a Tescoban

Ma egy személyes jellegű történetet szeretnék megosztani veletek.

 

Szoktam mondogatni, hogy az életemet az ovi/iskola - Korai fejlesztő - Tesco háromszögben élem, és ez nem is áll nagyon távol a valóságtól. Nyáron annyival egyszerűbb a helyzet, hogy az első két színhely kiesik. Így - bár a korán kelés után nem hullajtok könnycseppeket - azért az otthonom és a Tesco általában még együtt sem nyújtja azt a változatosságot, amire a magam fajta ember vágyik. Ma azonban az a meglepetés ért, hogy a Tescban történt valami, úgy értem azokon az egyébként néha hajmeresztő jeleneteken kívül, amik a Mátéval való bevásárlás során úgy általában meg szoktak esni velünk.

 

Máté (vagy családi becenevén Máté bá') egy meglehetősen izgága kisgyerek. A bevásárló kocsi ülésében ritkán marad meg 12 másodpercnél tovább, sőt, úgy általában ha ébren van, nem nagyon van ennyit egy helyben. Leginkább akkor marad nyugton, ha muszáj neki, nevezetesen az autósülésben, az etetőszékben, a babakocsiban és a hátamon a csatos hordozóban. Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy mindegyik eszköz biztonsági övvel van felszerelve, kivéve a háti hordozót, ahonnan az eszköz jellege miatt nem tud szabadulni. A bevásárlást ez utóbbi segítségével szoktam intézni, már csak azért is, mert hülyén néznék ki egy etetőszéket vonszolva magammal a boltban :) Persze Máté találékonysága nem ismer határokat, hamar rájött, hogy ha csomókban kezdi tépkedni a hajamat, azt nem bírom tartósan elviselni (nagyon kényes vagyok a frizurámra...), úgyhogy ha elunja magát a hátamon, akkor ehhez a megoldéshoz szokott folyamodni. Ma egész jól bírta a vásárlást, de mire a pénztárhoz értünk, már éreztem, hogy fogy a türelme, amiből arra következtettem, hogy nekem meg a hajam fog fogyni perceken belül. Sajnos épp hosszú sor állt a pénztárnál, de legnagyobb szerencsénkre az előttünk álló idősebb úr látva szorult helyzetemet, helyet cserélt velem, így valamivel közelebb jutottunk a várva várt fizetéshez. Azért még így is jobbnak láttam levenni Mátét a hátamról, gondoltam, majd lekötöm valahogy, míg sorra kerülünk. Ő persze megörült a hirtelen rá szakadt nagy szabadságnak, és nyomban menekülőre fogta, de szerencsére két-három szökési kísérlet után végre elkezdhettünk kipakolni a szalagra. Azt találtam ki, hogy segítsen nekem kipakolni a cuccokat: egyesével a kezébe adogattam a vásárolt holmit, ő meg némi nyújtózkodás árán föl is érte a szalagot, és lelkesen pakolt velem. Jól meg is dicsértem minden egyes darab után. Az egy kilós rizs amúgy tényleg elég nagy kihívás volt neki, de nem hiába nyomja itthon a fekvőtámaszokat az apjával, meg velem a baba-mama tornán, azért csak föltornázta azt is :) Végül visszaraktam a hátamra, így már kibírta addig, míg végül fizettünk. 

Mielőtt elindultunk, még visszafordultam és még egyszer megköszöntem a férfinak, hogy előre engedett minket. Mire ő rám mosolygott, és azt mondta: - Gratulálok, nagyon ügyesen neveli ezt a kis legényt!

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a dicséret hallatán. Megköszöntem valami béna módon, aztán eloldalogtam a bevásárló kocsimmal, mert éreztem, hogy mindjárt ott helyben a Tesco kellős közepén elbőgöm magam!

Adott egy idegen ember, aki látja egy momentumát az életünknek. Tényleg csak egy hangyányit belőle, egyetlen jelenetet. Nem látja, amikor valamelyik csínytevése után emelt hangon teszem helyre a kis bajkeverőt. Nem látja, amikor magamból kikelve ordítok a másik két fiammal, akik délelőtt 10-kor aznap ötödször verekednek össze valami semmiség miatt. Nem látja, amikor már megint joghurtos müzlit vagy kekszet adok neki tízóraira, mert tudom, hogy azt legalább biztosan megeszi. Vagy amikor sült virsli van ebédre zacskós sült krumplival, mert megint nem bírtam ennél többet főzni magunknak. Vagy mikor napok telnek el úgy, hogy nem ültem le vele játszani, mert bedarált a háztartás meg az elintézni valók, és mikor végre kijtottunk az udvarra, akkor meg egy újsággal a kezemben követtem, míg ő motorozott föl-alá az udvaron, csak hogy végre elolvashassak egy cikket legalább... És azt sem látja, amikor este végignézek a sok alvó kistestűn, a szívem megtelik szeretettel, az agyamban pedig megpendül egy halvány gondolat, hogy talán jobb anyát érdemelnének, mint amilyen ma voltam...

Nekem olyan ritkán mondja azt valaki, hogy jól nevelem a gyerekeimet, hogy egészen szíven ütött még ez az egyébként megalapozatlan dicséret is egy idegentől. Én általában hasznos dolognak tartom a kétkedést, mert arra sarkall, hogy nap mint nap igyekezzek jobbá lenni egy kicsit, hogy befogadjak új nézeteket, amik előre visznek, hogy ne váljak önelégültté és megmondóemberré. Az önvizsgálat és a hibáimmal való szembenézés a fejlődés záloga. Miközben persze nem szabad(na) az állandó önostorozás hibájába sem esni, és el kell(ene) hinnem, hogy minden bénaságommal együtt is elég jó anyja vagyok ennek a négy gyereknek, akiket rám bízott az Isten. De mégis micsoda kételyek élhetnek bennem mélyen, ha egy ilyen egyszerű mondat is ilyen váratlan és mély érzéseket vált ki belőlem? El sem tudom mondani, mennyire jó érzés volt ott a Tescoban csak egy percre elhinni, hogy igen, jól csinálom.

Ezúton köszönöm az ismeretlen úrnak. Talán nem is gondolja, de sokkal több történt ma bevásárlás közben, mint hogy maga elé engedett és megdicsért egy kissé elgyötört anyukát...

 

mate_adi.jpg

A képen az látható, amint a gondatlan anya legnagyobb és legkisebb fia esti mese helyett foci VB-t néz a tévében, miközben mikróban készült pattogatott kukoricával rongálják az egészségüket, a háttérben pedig rendetlenség van a polcokon.

A bejegyzés trackback címe:

https://mas-szemmel.blog.hu/api/trackback/id/tr4214080651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.