Amikor az embernek születik egy Down-szindrómás gyereke, és szembesül vele, hogy a gyereke fogyatékos, akkor az egy eléggé mellbe vágó élmény. Aztán telik-múlik az idő, és kiderül, hogy a dolgok nem is olyan feketék és fehérek...

A mi családunkban hatan vagyunk, ami már a valószínűségszámítás alapján is elég nagy szám ahhoz, hogy legyen benne egy bolond. De hogy ennyi???

Itt van példának okáért Levente, aki - hogy szépen fogalmazzak - kihívásokkal küzd az érzelmek kezelésének terén. Na persze, gondolná a kívülálló, mit várunk egy 6 éves kisgyerektől? De azt azért szerintem a naiv kívülálló sem gondolná, hogy a fiam magán kívül üvölt negyed órán át, mert olyan galád anya voltam, hogy egy csomó édesség elfogyasztása után nem engedtem, hogy kimenjen a kisboltba nyalókáért. A drámai jelenet végén elhangzott az a mondat, amit egyébként kicsit későbbre, mondjuk úgy a kamaszkor táján vártam volna - esetleg valami brazil sorozat érzelmi tetőpontján- , hogy tudniillik "Nem vagy az anyám többé!" :D Ez azért még engem is meglepett, nem is tudtam, hogy Levente suttyomban brazil sorozatokat néz ráérő idejében :)

Vagy itt van az én drága Férjem is, akinek szintén vannak néha fura dolgai. Erről nyithatnék akár egy külön blogot is, de legyen most elég a mai eset. Céges rendezvényre igyekszik Etyekre, és már tegnap elhatározta, hogy biciklivel megy, csak 30 km, összeköti a kellemest a hasznossal. Igen ám, de reggel már elég borult volt az idő, majd eleredt az eső, és a radarkép szerint nem is várható más az elkövetkező néhány órában. Ámde Férjet nem olyan fából faragták ám, aki csak úgy megfutamodik egy kis esőtől! Ha egyszer elhatározott valamit, attól nem lehet őt egykönnyen eltéríteni, a zuhogó eső pl. mellékes körülménynek bizonyult. Azzal kezdte, hogy szakszerűen felöltözött: alulra máris egy úszónadrág került, ami lássuk be, indokolt, ha az ember ennyi vízre számít az út során. Utána jött a biciklis nadrág és póló, majd meggondolta (-"Szerinted fázni fogok?" - "Szerintem először igen, aztán hamarosan beleizzadsz az esőkabátba.") és kiegészítette az outfitjét egy focis aláöltözettel is. Ez amúgy vagy két számmal kisebb a méreténél, de mit számít mindez, ha egyszer akciós volt? Ugyanígy vett egyszer még szerelmünk hajnalán egy másfél számmal kisebb cipőt, gondolván, majdcsak kitágul valahogy... Kicsit ahhoz tudnám őt hasonlítani, mint amikor én 9 hónapos várandósan nem voltam tudatában testem elképesztő kiterjedésének, és emiatt beleütköztem egy-egy tereptárgyba a pocakommal. Azzal a különbséggel, hogy nála állandósult ez az állapot. Mármint nem a pocak, hanem hogy nincs tisztában a testének valós kiterjedésével. Na de vissza az outfithez: felöltötte a hátizsákját, amibe  a váltóruháját csomagolta, a hátizsákot becsomagolta egy nejlonzacskóba, majd erre az egészre felhúzta az esőkabátját, végül a biciklis sisakot. A végeredmény sokkoló volt:

Ámde a hülyeségért nekem sem kell messzire mennem, most jön az én kis coming outom. Az utóbbi időben (mondjuk tekintsük utóbbi időnek azt a 10 évet, amióta gyerekem van) nem tudtam nem észrevenni, hogy a memóriám az aranyhalakéhoz kezd hasonulni, akiknek egy urbánus legenda szerint mindössze 3 másodpercre terjed ki az emlékező képességük. (Egyébként, hogy valami hasznotok is származzon ennek a blognak az olvasásából, elárulom, hogy ez nem is igaz.) Szóval regényt írhatnék arról, hogy mi mindent felejtettem már el az utóbbi években, de maradjunk csak azoknál az eseteknél, amik rendszeresen előfordulnak. A kocsimat rendszeresen nyitva felejtem éjszakára, egyszer még a kulcs is benne maradt. Egyszer az ovi előtt konkrétan tárva-nyitva maradt az egyik ajtó, amíg bevittem a gyereket. A ruhákat általában kint felejtem este a szárítón, aztán mehetek ki értük az éjszakába, hacsak a nagyon kedves Férjem magára nem vállalja ezt a kellemetlen feladatot. Néha elfelejtem átpelenkázni a gyereket, aztán csak csodálkozom, hogy hogy lett ilyen hamar tele pisivel a pelenkája? Ja hogy délután 1 óra van, és szegény reggel óta ugyanabban a pelusban nyomja? Bocs, fiam... Aztán el szoktam felejteni bevinni mindenhová a mindenféle papírt, igazolást, befizetni való ezt-azt, feladni a levelet a postán, és hasonló, néha amúgy tényleg lényeges dolgokat. Azt szoktam mondani, hogy a memóriám nem az erősségem, de legalább a gyerekeimet még sosem hagytam el! Ami sajnos szintén csak-félig meddig igaz, ugyanis egyszer ott felejtettem belőlük kettőt az iskolában. Na erre tényleg nem vagyok büszke, de ha már egyszer coming out... Szóval azért nem azt felejtettem el, hogy van gyerekem, hogy hány van, vagy hogy hol is vannak, azért ennyire nem durva a helyzet, viszont elfelejtettem, hogy reggel az utolsó pillanatban azt beszéltük meg, hogy mégsem együtt jönnek haza a suliból, hanem én megyek értük. Vártam őket itthon nagy vígan, ők meg vártak engem a suliban nagy búsan... Ezt az esetet azóta is felemlegetik, pedig már nem most volt. 

Éppen áruljuk a lakásunkat (júliusban ugyanis Tatára költözünk), és az egyik érdeklődő megkérdezte, hogy vannak-e esetleg bolond lakók a házban. Majdnem mondtam neki, hogy van egy fura család, de nyugodjon meg, azok júliusban elköltöznek :) 

Mindeközben a Down-szindrómás kis poronty ilyen intelligensen olvasgatja a Bogyó és Babócát (amitől egyébként szerintem egyből megáll a fejlődésben, hiába is gyúrunk a gyógypedagógusaival karöltve az értelmi fejlesztésre, ha utána ilyen irodalommal rongálom a szerencsétlen gyermeket...)

A mi családunk élete általában nem éppen nyugodt mederben csordogál. Illetve ez relatív, de ami nálunk nyugalomnak számít, az más családokban már maga a zűrzavar. Valaki mindig akar valamit valakitől, vagy sír, vagy nevet, vagy verekedik, vagy csak "piszkálódósan néz", vagy hisztizik, vagy kiborul, vagy beborul, vagy csak éppen üvöltözve játszik, vagy birkózik, vagy ijesztget, vagy épp nyalókát akar, de nagyon... Egy-egy csetepaté közepén néha ránézek Mátéra. Még nem beszél, de a tekintete mindent elmond: "És még rám mondják, hogy fogyatékos vagyok???" :)